1994. máj. 26. 0:00 - írta szpray

Mindenek előtt most rögtőn szeretnék felírni két címet, annál is inkább, mert több újságban is megjelentek, tehát újbóli közlésükből sem lehet probléma:

Almási Vilmos, Međuopštinski zatvor (kerületi börtön), Lenin park 1., 24000 Szabadka, és

Almási Tünde, Vinogradska 3., 24426 Trešnjevac (Oromhegyes).

Ezúttal Gergely József Éhségsztrájkkal... című cikkéből (Magyar Szó, 1994. május 22.) szedtem ki ezeket a címeket, de a Napló is közölte már őket. Arról van szó, hogy felhívást tettek közzé, hogy a katonai behívóparancsot, a mozgósítási parancsot megtagadók bebörtönzése elleni tiltakozás jeléül mindazok, akik hajlandóak felemelni a szavukat, egy borítékba helyezett üres papírlapot küldjenek a két postacím valamelyikére. Így fejezzék ki szolidaritásukat a börtönbüntetésüket töltő áldozatokkal, és tiltakozásukat a bebörtönzésük és az ilyen eljárások ellen. A felhívás nyomán úgy döntöttem, hogy Almási Vilmos (akit személyesen nem is ismerek) szabadlábra helyezéséig naponta egy-egy táviratot adok fel mindkét címre. A mainak ezek szerint így kellett volna kinéznie: „1994. május 26. Távirattal a szabadulásig. Szabó Palócz Attila”.

Sajnos, amikor délután fél öt tájban felugrottam a biciklire, hogy elszaladjak a postáig feladni a táviratokat, hiába mentem, ugyanis Adán a posta hétköznapokon is csak délután háromig dolgozik. Mivel csak késő este értem le Újvidékre (a Zentáról 19:00-kor, illetve Adáról 19:20-kor induló Lastával), már innen sem tudtam táviratozni, s így arra kényszerültem (illetve még mindig kényszerülök...), hogy csak holnap kezdjem/kezdhessem el ezt a táviratküldő vállalkozásomat.

S, hogy a befejezetlen, a lezáratlan témáimnak is körmére nézzek (mielőtt még a körmömre égnek), itt a harmadik bekezdésben hadd mondjam el rögtön azt is, hogy a Napló szerkesztőségében, amit, ugye (valószínűleg már céloztam rá...), a Képes Ifjúságtól bérel, azután, hogy május 12-én oly nagy hévvel kigépeltem a KI 1990-es bekötött évfolyamaiból a zentai középsulival kapcsolatban kialakult (akkori) vitában megjelent cikkeket, a mosogató alatt, ismét teljesen véletlenül, egy halom régi KI-számot találtam, közöttük egyebek mellett az 1990. február 7-it is (A kapuk nyomán, illetve Börcsök Ágnes: Variációk egy témára – A kapuk...). Ugyanebben a lapszámban olvasható egyébként (a tizenhatodik oldalon) egy cseppet sem hízelgő írás Rollo álnéven szignálva az elsőéves kollokviumi előadásunkról. Pontosabban: a kollokviumi előadásunk Újvidéki Színház-béli bemutatójáról Soltis Lajos Vendégeink című estjének keretében.

De itt van ám a két héttel későbbi, február 21-i szám is, s benne pedig a Ha már a kapukat is bezárják... című cikk. No ez – talán: természetesen – némileg meghúzva és egy alapos finomítás, puhítás után került csak nyomdába, mert épp abban az időben volt divatban a Ceausescu-láz, is szinte mindenki használta ilyen-olyan összefüggésben, ilyen-olyan képzettársításban, ilyen-olyan hasonlatként, más-más megközelítésben, különböző szimbolikával, s így én sem kerülhettem meg, hogy minduntalan ne hozzájuk (mármint Elenához és Nicolae-hoz) hasonlítsak/hasonlítgassak előszeretettel egyeseket. És bizony ezzel együtt jó nagy sértésnek számított akkoriban valakit leCeausescuzni. A szerkesztőségben ezt úgy magyarázták, hogy nem szeretnék, ha az iskola érintett vezetői beperelnék a lapot. Ja, hát a fenének sem hiányzott egy sajtóper a nyakukba – miattam. Én meg nem vitatkoztam velük... (Mert: nem velük vitatkoztam.)

No, de mindegy is, hiszen ennek a szövegnek – most mondjam?: véletlenül, de... – megvan a kézirata is, így bármikor összevethető a két változat (persze, csak a bennfentesek számára). És aztán jött Kis Endre cikke Jupiter és az ökrök címmel a Képes Ifjúság február 28-i számában. A szerkesztőség persze úgy gondolta, hogy elmegy és megszólaltatja a másik felet is, hogy elmennek és megpróbálják szóra bírni azt a bizonyos és szent másik felet is... csakhogy ez a kis zentai kiruccanás egészen másként sült el...

 

FÜGGELÉK A NAPLÓBEJEGYZÉSHEZ

 

1. Rollo: Oda nekik az oroszlánt is (Képes Ifjúság, 1990. február 7.)

2. Szabó Palócz Attila: Ha már a kapukat is bezárják... (Képes Ifjúság, 1990. február 21.)

3. Kis Endre: Jupiter és az ökrök (Képes Ifjúság, 1990. február 28.)

4. Varga Bótos Anna: A „fekete vidék” (Képes Ifjúság, 1990. február 28.)

 

 

Oda nekik az oroszlánt!

Soltis úr és vendégei

 

Soltis Lajosra lehet számítani. Ő hű tud maradni önmagához. Mert kell a színház. Mert kell a jó, az új színház itt Vajdaságban is. Színház, jó színház pedig nincs, nem jöhet létre megszállottság nélkül. Soltis út ismét bizonyította, hogy rá lehet, rá kell számítani.

Január 26-án az Újvidéki Színház kistermében látta vendégül a Művészeti Akadémia színésztanoncait. Az első- és harmadéves hallgatók Ide nekem az oroszlánt is! Cím alatt vitték a nagyérdemű elé a téli szemeszter sommázásaként létrehozott kollokviumaikat.

Vendégként, Soltis úr vendégeiként léphettek közönség elé azon a helyen, mely otthonuk illene, hogy legyen.

Mert ki más tudná felvállalni az itteni magyar színjátszás jövőjének egyengetését, mint az immár sajnos egyetlen magyar társulata Vajdaságnak. Mert jó, ha vannak megszállottjai az ügynek, de egy őrült erőfeszítés sem tudja pótolni az intézményes keretek hiányát. Alkotóműhelyt pedig egyébként sem könnyű létrehozni.

 

Kik formálnak igényt arra a bizonyos állatra?

 

Természetesen a színinövendékek.

Félek, hogy ez a kézenfekvő válasz nem tükrözi a teljes igazságot. Az első-és harmadévesek közé nem csak a maguk mögött tudott tanoncidő hossza von éles cezúrát. A produkciókat meghatározó formajegyek is lényegesen eltérnek egymástól. Más az alapállás. E szemléletbeli differencia az eltérő amatőri múlttal magyarázható. Míg a harmadévesek a Soltis-féle Tanyaszínház-modell képviselői, addig az elsősök munkáján inkább kísérleti színházaink – az Aiowa-Aphasia-Nyári Mozi vonulat – hatása érződik.

A különbség pedig nem csekély. Az első modell középpontjában a közönség áll. A népművelői funkciókkal is kacérkodó szemlélet felől a hangsúly az utóbbi években mintha egy szemernyit a szórakoztatás, a közönségmegtartás felé csúszott volna. A másik irányzat erőteljes színpadcentrikus. Egyedül a teljesítmény foglalkoztatja. Számításaiból olykor teljesen kifelejti a nézőket. Fanatizmusuk elől néha még maga az oroszlán is hátrálni kényszerül.

 

Feri bohóc világszínháza

 

Azon a bizonyos péntek estén előbb az elsősök léptek a közönség elé. A két aiowásnak (Péter Ferenc, Szabó Palócz Attila) sikerült megfertőznie a többieket (Baranyi Szilvia, Molnár Zoltán, Pletl Zoltán, Terék Zoltán, Topolcsányi Laura). Együttesen bizonyították, hogy nekik igenis vannak elképzeléseik a modern színjátszásról.

Előadásuknak még nem adtak címet (a próbákon Álom néven futott a dolog). Így, szives engedelmükkel, az egyik nagy tekintélynek örvendő néző – neve maradjon titok – által konstruált „Mindig az erősebb kutya baszik” (MEKB) verzióval élek a továbbiakban.

Az előadást látván a mindent elpolitizálni hajlamos nézők rosszmájúan állapíthatták meg, hogy az elsősök közt az eltelt idő rövidsége ellenére is sikeresen ment végbe a differenciálódás. Felelősségem teljes tudatában állítom, hogy erről szó sincs. Legfeljebb ferencializálódásról beszélhetünk. Ez a színházszemlélet a MEKB szereplőinek biztosította a lehetőséget énjük szinte maximális kibontakoztatásához. Mindenki képességei szerint vesz részt a produkcióban. Péter Ferenc alakítása a meghatározó. Hozzá igazodnak a társak. Pletl Zoltán és Topolcsányi Laura méltán osztoznak vele a három főszerepen. Molnár Zoltán alakját ez a hármasság azonban egy kissé beárnyékolja. A kitűnően megoldott részfeladatokból ítélve ő többre lenne képes. A többiek jól hasznosítható, de nem nélkülözhetetlen tagjai Feri bohóc világszínházának.

A tér- és időfelettiségre építő darab különös szint kap az ún. reneszánsz betéttől. A nézők is méltányolták e rész finom humorát.

A színi viszonyok nem kedveztek az előadásnak. A folyton beakadó függöny, a szintkülönbség akadozóvá, darabossá tette a játékot. Elmaradt a fokozott feszültségkeltés, ami nélkül ez a fajta színjátszás nemigen tud érvényesülni. A MEKB egy érdekes kísérlet, mely több munkával, nagyobb fegyelemmel jó előadássá válhat.

 

Ki tette a mamát a homokládába?

 

Nehéz dolog egy évfolyamnak megfelelő drámát találni. Nehéz hasonló nagyságú terhet róni a növendékekre. A harmadéveseknek ez most, azt hiszem, mégis sikerült. Edward Albbe A homokláda (The Sandbox) c. darabja nem kíván kivételesen nagy erőbefektetést, de ugyanakkor nem is szorít senkit háttérbe. A szereposztás – Brücker István (muzsikus), Modri Györgyi (nagymami), Szántó Valéria (anyuci), Szél Olivér (fiatalember), Szőke Zoltán (apuci), Tóth Loon (narrátor?) – is megfelelő.

Az abszurd és a szatíra közt lavírozó társadalomkritikáról van szó, mely a színházcsinálás misztikumának porbatiprásával próbál közelebb kerülni a nézőkhöz. Az álarcok által személytelenített színészeket koordináló narrátor a már jól bevált helyzetkomikumra játszik rá. Orrvérzésig. A humor minden esetre most is hozza a várt hatást. A közönség nyeli a poénokat.

Színészi játékról nemigen lehet az előadás kapcsán beszélni. A maszkok mintha önmaguktól is képesek lennének learatni a babérokat. Egyedül Szőke Zoltán játéka válthat ki kellő elismerést. A megszemélyesítő és a megszemélyesített közt lévő négy évtizedes korkülönbséget sikerült teljesen észrevétlenné tennie. Tóth Loon végig korrektül végzi feladatát, s Szél Olivérnek is van egy-két jó pillanata (bár ez inkább a darab számlájára írandó).

A homokláda egy szabatosan elkészített, modern, szórakoztató darab. Alkalmas a közönség felderítésére. Megnyerésére. Érdemes megnézni. Egyszer.

 

Mi legyen az oroszlánnal?

 

Adják oda nekik. Nem rossz szándékkal kérik. Kapják meg a lehetőséget, hisz csak játszani akarnak. Színházat csinálni. Színházra pedig szükség van. Itt is.

Hogy megérdemlik-e a bizalmat?

A nagyszámú közönség reagálásából, a többszöri visszatapsolásból ítélve: igen.

 

Rollo

(Képes Ifjúság, 1990. február 7.)

 

 

Ha már a kapukat is bezárják...

 

Én már hálát adhatok az égieknek, hogy sikerült elmenekülnöm abból a hírhedt zentai középiskolából. Őszintén együtt érzek azokkal, akiknek ez még nem sikerült, és őszintén örülök annak a levélnek, amelyik Kapuk címmel az idei első számban jelent meg a szerző feltüntetése nélkül. Megértem, hogy az ott senyvedő levélíró eltitkolta nevét, mert ha az iskola tanárainak fülébe jutna kiléte, semmi jót sem jósolnék neki. Hogy miért? Azért, mert az iskola inkvizícionista vezetői nem hiszem, hogy bármitől is visszariadnának. Gondolom, sokan emlékeznek még Vicei Zsoltnak arra az emlékezetes levelére, amelyben – akkor neveket alig említve – azt panaszolta el, hogy a KMV iskolai versenyének zsűrije, Czabaffy Lúcia magyartanárnő erélyes közbelépésére és annak hatása alatt, azzal a feltétellel juttatta tovább, hogy új szöveget választ, pedig Nobel-díjas iró világhírű művéről volt szó. Még el sem jutott a Képes Ifi a diákokhoz, a levél szerzőjét máris kiszedték az óráról, hogy Janjić pedagógiai vezető úr rendkívüli fogadásán megjelenhessen.

Nem is tudom mihez, kihez hasonlítani a két iskolavezetőt és módszereit: Evetovics Mária igazgatónőről és az imént említett Janjić tanár úrról van szó. Beszélhetnénk, mondjuk Evetovics-diktatúráról, vagy janjićizmusról, szerepeltethetném őket Elena és Nicolae Ceausescu képében, de Sztálin neve is említésért könyörög. Túlzás? Nem hiszem, de ha végignézzük, hogy mi történt, talán majd világosabb lesz a dolog.

Állítólag – akkor még elemista voltam – a szóban forgó zentai oktatási intézménynek a kilencedik és tizedik osztály bevezetése előtt nagy hírneve volt. Ezt a hírnevet visszaállítandó a fentebb magasztalt személyek eltökélték, hogy tűzzel-vassal kiirtják a dohányzást az iskolából, még ha tudatában voltak is annak, hogy a középiskolai generációknak igen nagy hányada rendszeres dohányos, és hogy ezek a fiatalok már csak nem is a szülők tudta és beleegyezése nélkül cigarettáznak. Az iskola udvarából kiűzték a diákokat, a vécékben pedig megszaporodtak az ellenőrzések, sőt olyan is előfordult, hogy a női vécét férfi tanár nézte át. Dicséretre méltó, hogy mekkora gondot fordít a diáklányok egészségére! Misszióját befejezve, gondolom, mint aki jól végezte dolgát, rágyújtott a folyosón, mert, ugye, az illemhelyen nincsenek meg az ahhoz megfelelő higiéniai feltételek.

Ezek után jött egy körözvény, miszerint a szemközti parkban cigizőket is büntetésben részesítik. Közben meg szemtanúja lehettem olyan eseményeknek is, mint például, hogy a securitate egyik női tagja (értsd: tanárnő...) óráról küldte el az egyik diákot cigarettát venni.

Nem fér bele a hülye fejembe, hogy ha a csókai és más középiskolákban is békésen meg tudták oldani a dohányzás kérdését, akkor Zentán erre miért nem képesek. Vagy talán értelmi képességeikkel van baj? Akkor pedig elmegyógyintézetben van a helyük, nem pedig egy, a jövő szempontjából lényeges intézmény igazgatói, illetve pedagógiai vezetői székében. A jelek szerint erre ők is rájöttek, és éppen ezért változtatták diliházzá az iskolát.

Még a negyedik bekezdéshez kapcsolódik az is, hogy az ott említett körözvényekkel megzavarhatják ugyan az órákat, de már az Ifjúsági Művelődési Központ körözvényeivel nem. Sokat mondok, ha az 1988-89-es tanévben ezeknek 0,000005 százalékát felolvasták a diákoknak. Csak azt nem értem akkor, hogy a különféle ünnepi beszédekben miért hangsúlyozzák agyonra az ifjúsági szervezetekkel való együttműködésüket.

Most meg azt hallom, hogy zárják a kapukat a tanítás ideje alatt, mert jóhírű iskola helyett csak egy átjáróházat tudnak létrehozni. Nem sokára a padokat is ágyakra cserélik és (diáklányokat munkába állítva) önellátóvá teszik az iskolát. Van egy sanda gyanúm, hogy ki készül az intézmény „recepciójára”, és ki a kidobói állásra, aki majd a fizetni nem akaró vendég urakból kiveri a tarifát. A tanárok számára meg, hogy meg tudják védeni magukat a diákoktól, a tornatanár vezetésével karatetanfolyamot szerveztek. Bizonyos szeparatista, nacionalista, fasiszta, focista körök ezt verekedésnek nevezték, és így dezinformálták a közvéleményt.

Őszintén szólva nem csodálkozom, hogy egymásnak ugrottak a pedagógusok, hiszen a szóban forgó iskola tanári kara prepotenciától szenved. Az óráik annyiból állnak, hogy kikérdeznek néhány szerencsétlent, aztán meg elhadarják az új anyagot. (Tisztelet a kivételnek, akiket név szerint csak azért nem említek, mert az rájuk nézve egzisztenciális veszélyekkel járna.)

És még néhány szó a dohányzásról: a témáról már szavazást is tartottak, melynek eredményéről egy árva szó nem sok, annyi sem hangzott el. Feltételezem, hogy át se nézték a válaszlapokat. Egy dohányzótermet és egy klubhelyiségszerűséget  is már régóta ígérgetnek. Janjić tanár úr erről már szónokolt egyik mondvacsinált iskolai diákszervezet összejövetelén. Aztán pedig semmi sem lett belőle. Van egy olyan érzésem, hogy nem is lesz.

Sajnos, én nem nyilatkozhatok úgy egykori iskolámról, mint Ady Endre tette egyik versében. Amit itt egy kissé ironizálva elmondtam, az még korántsem minden, de nem szeretném, ha valaki azt hinné, hogy így próbálok bosszút állni az engem ott ért sérelmekért, csupán kihasználom az alkalmat, hogy elmondjak olyan dolgokat, amiket az iskola diákjai (érthető okok miatt) nem mernek kimondani. Véleményem szerint Zentán igen nagy baj van, a jövőt illetően pedig nem vagyok optimista. Az ott uralkodó légkörben kreatív munkára nincs lehetőség. A magolós diákoké lenne a holnap, akik egy kémcsővel a kezükben elnémulnak?

Köszönöm szépen, ebből nem kérek.

 

(Képes Ifjúság, 1990. február 21.)

 

 

Jupiter és az ökrök

 

December óta három ízben is levelet kaptunk, illetve tettünk közzé a zentai Október 8. Községközi Oktatási Központ tanulóitól. Ezekben vagy az intézményben uralkodó állapotokra (bezárt kapuk, a dohányzás tiltása) és tanáraik magatartására panaszkodnak, vagy éppen ezeket a vádakat cáfolják. Hogy minél objektívebben tájékoztathassuk olvasóinkat, a múlt héten ellátogattunk Zentára, hogy a harmadik felet is megszólaltassuk – de, ha nem is a gallérunknál fogva, viszont annál egyértelműbben kidobtak bennünket. Így riportmagnónk csak egy félbeszakadt beszélgetést rögzíthetett, amelyet az alábbiakban közlünk.

 

Katona Eszter, matematikatanárnő: – Ez a cikk (Szabó Palócz Attiláé) nagyon csúnya rágalmazása ennek az iskolának, amely azonban nem tartja magához méltónak, hogy egy ilyen levél írójával szálljon vitába. A magam részéről én nem kívánom osztályozni ezt. (Katona Eszter ugyanis SZ. P. A. osztályfőnöke volt, talán innét a jegyosztás kényszere.) Nagyon szomorúnak tartom, hogy a képes ifjúság ilyen cikkek megjelentetése révén kívánja növelni a népszerűségét. Hogy ennek a gyereknek mennyiben van vagy nincs igaza, azt nem óhajtom kommentálni. Mindig is lesznek olyan diákok, akik szerint a tanárok idióták, diliházba valók. Ilyenekkel mi nem állunk szóba. Amíg nem az iskola eredményei, a tanárok munkája a fontos... Ha épp Attilára, a róla alkotott véleményünkre kíváncsiak, arról beszélhetünk. Elmondhatnám a három év tapasztalatait, és azt, hogy mennyit próbáltam neki segíteni. Úgy érzem, hogy én nem haraggal váltam el tőle, és semmi oka, hogy engem is az idióták közé soroljon, habár megbuktattam matematikából. De nem is ez a kérdés, hanem az, hogy miért kritika nélkül jelentetnek meg ilyen dolgokat.

· Mi nem a cenzor szerepét töltjük be, nem azért vagyunk, hogy az olvasói leveleket meghúzzuk, szerzőiket lenyomozzuk, hanem azért, hogy a felvetett probléma kapcsán kiszálljunk a helyszínre, és meghallgassuk a másik fél véleményét is.

Katona Eszter: – A sajtóra az utóbbi időben egyébként is jellemző mindenféle rágalmak leközlése. Aki akar, utána majd védekezhet, ha óhajt, az újságnak így is, úgy is megvan belőle a reklámja.

· Mi kérem nem ellenségként jöttünk ide, hanem megpróbáljuk objektíven végezni a munkánkat.

Katona Eszter: – Ezt értem, de nem biztos, hogy a módszereik elfogadhatóak. Különben meg ha a dohányzásról kívánnak cikkezni, én például nagyon szeretném a Képes Ifjúság kollektívájának a véleményét hallani erről a káros szenvedélyről. Esetleg megszólalhatnának orvosok, pszichológusok is, akik mérvadóbbak annak eldöntésében, hogy a fiataloknak vagy a tanáraiknak hogyan kellene viszonyulniuk a dohányzáshoz.

· Körülbelül azt szerettem volna hallani önöktől, amit számon kérnek tőlünk: hogy különböző felvilágosító tanfolyamokat szerveztek az iskolában, és nem azt, hogy egy kategorikus tiltással lezártnak tekintik az ügyet, a kisebbségben lévő dohányzó tanulók helyzetét pedig nem tekintik problémának. Nem várható, hogy a fiatalok manapság, amikor annyit hallanak a pluralizmusról, a demokráciáról, simán beletörődjenek a probléma eltusolásába. Márpedig a probléma adott ebben az intézményben, elismerik vagy sem.

Jung Zsuzsanna, biológia szakos tanárnő: – Ezek a tanfolyamok nem járnak eredménnyel, hiszen a diákok már betéve tudják azt, amit az előadóktól hallhatnának. Éppen elégszer vettek már részt efféle felvilágosításon. Inkább arra törekszem, hogy biológiaórákon, a tanterv keretében beszéljek a káros szenvedélyek következményeiről. A kérdés tudományos részét tehát fedi ez az iskola. Persze, következetesen kiállok amellett, hogy a diákoknak ne engedélyezzük a dohányzást. Ha már arra tanítom őket, hogy a cigarettázás milyen következményekkel jár, akkor nem nézhetem el, hogy a szünetben szabadon mérgezzék magukat, és szenvedéllyé, függőségi viszonnyá alakítsák azt, amit talán kíváncsiságból próbálnak ki. Nekem nem az a célom, hogy a tanuló az órán ötösre felmondja a leckét, hanem az, hogy tartsa is magát hozzá: elsősorban itt, az iskola kapuin belül, de azokon kívül is. A pedagógus felelőssége, hogy megtanítsa a gyerekekkel, mi az, amit szabad, illetve amit nem. Ha pedig otthon rágyújthat, az már a szülő lelkiismeretét terheli.

· A tiltás pszichológiája bizonyára a pedagógusok előtt is ismert. Mégis célszerűnek tartják az egyoldalú hozzáállást, nem tartanak attól, hogy a tiltott gyümölcs kapósabbá válik?

Jung Zsuzsanna: Egy normális ember, aki megfelelő tudással rendelkezik a dohányzás következményeire vonatkozóan, magától értetődően nem fog rágyújtani.

· Erre az élet tökéletesen rácáfol. A dohányzást tiltó törvény elfogadásától, majd gyakorlati megbukásától kezdve számtalan próbálkozás járt már kudarccal. Talán mégis az lenne a kérdés legobjektívebb és sikeresebb megközelítése, ha a dohányosok jogait épp úgy szem előtt tartanák, mint a nem dohányzókét.

Katona Eszter: Ne haragudjanak, de önök szerint egy tizenhat éves gyerek lehet annyira szenvedélyes dohányos, hogy ne bírjon ki öt-hat órát anélkül, hogy rágyújtson?

· Ezek szerint arra fektetik a hangsúlyt, hogy az iskolában ne cigarettázzanak a gyerekek, és nem az a cél, hogy teljes egészében meggyőzzék őket szenvedélyük károssága felől?

Katona Eszter: – Nem szabad szem elől téveszteni, hogy az iskola egy nevelő intézmény, és én nem nevelhetem a gyereket olyasmire, ami nem egészséges, nem helyes, ami ellen az egész világon tiltakoznak. Vagy legközelebb már a kábítószert is engedélyeznem kellene, csak azért, mert nem tudok ellene harcolni? Amikor betiltottuk a dohányzást, az osztályomban csak két-három diák érezte magát sértve, a többiek helyeselték az intézkedést. Szerintem a tiltás célszerűsége a megelőzésben rejlik, mert megóvja a nem dohányzó diákokat a kísértéstől, hogy füstölő társaikat látva, vagy azok rábeszélésére maguk is rágyújtsanak. Elsősorban ez egy nevelő intézmény. Aki pedig már tizenévesen a cigaretta rabjává vált, és a szülei ezt elnézik, sőt pénzelik, hát dohányozzon odahaza, semmi közöm hozzá.

Evetovics Mária, igazgatónő: – Nem szeretnék bekapcsolódni a beszélgetésbe, de ki kell igazítanom az imént elhangzottakat. Szorosan együttműködünk a Vöröskereszttel, és évente legalább hét-nyolc előadást is rendezünk, melyek témaköre a dohányzástól az AIDS-ig terjed. A gyerekek már a fejüket fogják, amikor menniük kell, és mondják, hogy már sokadszor nézik ugyanazt a filmet. Soha nem lehet elégszer, válaszolom nekik ilyenkor. Beindítottuk a szexuális felvilágosítást is, jelenleg pszichológus bevonásával, de két-három hét múlva bekapcsolódnak a nőgyógyászok is. Szerintem sokkal komolyabb probléma, hogy tizenöt éves diáklányaink közül már többen is átestek egy terhességmegszakításon. Ezt kellene felvilágosítás útján elkerülnünk, ahogy a dohányzás ellen is megpróbálunk küzdeni. Még csak azt tenném hozzá, hogy iskolánk 1070 tanulója közül mindössze ha ötvenen lehetnek azok, akik úgy gondolkodnak, mint Attila. A tilalmat a törvény írta elő, de azt minden évben az ifjúsági alapszervezet is megszavazza. Azt hiszem, elégtételként könyvelhetjük el, hogy ezer gyerek osztja a véleményünket. Ezért nem értem, ha már meghoztuk ezt a határozatot, akkor minek beszélni róla? Engemet annyira sért, hogy sok más gond mellett, mi egy ilyen jelentéktelen kérdést – mert számomra ez jelentéktelen! – fújunk fel. Továbbra is állítom, hogy ez nem probléma az iskola számára, legfeljebb az lehet 20-30 gyerek szemében. Miért nem keresünk hát olyan témát, ami a másik ezret érinti?

· És akkor arról a 20-30 tanulóról meg kell feledkezni, mint egy alsóbbrendű, kisebbségi csoportról?

Evetovics Mária: Kérdezze meg a szülőket, akik az értekezleten követelik tőlünk, hogy tegyünk valamit a gyerekeik érdekében, és akik mélységesen fel voltak háborodva a Képes Ifjúságban megjelenő levelek olvastán is.

Börcsök Ágnes, az iskola negyedikes tanulója: – Sokan vannak közülünk, akik szünetben rágyújtanak, de még egyiket sem hallottam méltatlankodni amiatt, hogy nincsen dohányzó. Ugyanakkor arra is van példa, hogy az erős dohányosnak tekinthető diáktársaim minden különösebb nehézség nélkül kibírják, ha a szünetben nem füstölhetnek el egy cigarettát. Amikor az ifjúsági alapszervezet ülésén napirendre kerül ez a kérdés, mindenki a száját húzogatja, hogy már megint ez a hülyeség!

· Márpedig ez a téma gyakran-gyakran visszatér arra a napirendre, ami azt jelenti, hogy a probléma a tiltással még nincsen megoldva.

Börcsök Ágnes: – A levelemben is megírtam, hogy volt az iskolaudvarban egy hordó a cigarettavégek részére, de azt csak elvétve vették igénybe. Hát ha az nem volt jó megoldás...

· Télen vagy esőben nyilvánvalóan nem lehetett az.

Katona Eszter: – Ennek az iskolának komoly szervezési gondokat kellett leküzdenie. Reggel fél héttől este fél nyolcig dolgozunk két váltásban. Minden talpalatnyi helyet ki kell használnunk, és egyszerűen nincs olyan helyiségünk, amelyet kinevezhetnénk dohányzónak. Különben is, ha oda bezsúfolódna 30 dohányos, akkor el lehet képzelni azt a füstöt, az egészségtelen feltételeket. Egyébként az órák közötti szünetek öt percesek, ráadásul a diákoknak még tantermet is kell cserélni. Nekem ne mondja senki, hogy ennyi idő alatt a gyerek képes átpakolni a holmiját, megvenni az uzsonnáját, elmenni vécére, elszívni a cigarettát, és csöngetéskor pontosan visszaérni az órakezdésre!

· Minden szünet öt perces?

Katona Eszter: – Van egy 15 perces is.

· Börcsök Ágnes levelében egy klubhelyiségről is szó esett. Mire használják most?

Börcsök Ágnes: – Oda valóban beférne 30-40 gyerek, de ott nem lehet dohányozni, mert az a könyvtár. De ha jól tudom, létezett itt egy társadalmi terem is...

Katona Eszter: – Az most is rendelkezésre áll. Lyukasórák idején, vagy amíg az autóbuszra várnak, kinyithatom a tanulók számára, de nem jelölhetem ki dohányzónak, hiszen minden, amivel reprezentálnunk kell, ott bonyolódik le.

· Nem szeretnénk, ha úgy értelmeznék, hogy mi a dohányzást istenítjük. Csupán a probléma megközelítésében találunk kivetni valót. A gyerekek idejük kétharmad részét ezeken a kapukon kívül töltik, és ott olyan hatások érik őket, amelyeket magukkal hoznak az iskolán belülre is. Ezeket nem lehet drákói szigorral eltüntetni.

Katona Eszter: – A tanároknak sincs dohányzójuk.

· Ők mégis rágyújtanak a tanáriban, vagy a gyerekek előtt, a folyosókon.

Katona Eszter: – Nem lehetnek tekintettel a nem dohányzó kollégákra, mert nincs elég helyünk ahhoz, hogy két részre válasszuk a tanárit.

· Tehát akkor a tanári karon belül egy kisebbség tolerálható, ugyanakkor a diákok esetében...

Evetovics Mária: – Félbe kell szakítanom. Egy tizenöt éves gyereket ne hasonlítsunk egy tanárhoz. Ezt kikérem magamnak. Legyenek szívesek témát változtatni. Erővel azt akarják hallani tőlünk, hogy vétettünk. Hát mi nem vétettünk, csak nevelünk!

· Nem gondolják, hogy nevelési szempontból is szerencsésebb lenne a kérdés rugalmasabb megközelítése, nem pedig dogmatikus, tilalom útján történő elvetése?

Katona Eszter:  – Azt hiszem, hogy minden társadalomban vannak dogmatikus tiltások, a többség határozata alapján. Végül is létezik egy törvény, amelyet a többség akarata alapján rákényszerítünk a kisebbségre. Ha majd a cigaretta rabjai lesznek többségben, úgy fogunk alkalmazkodni.

· Az ifjúsági szervezet hogyan fogadta el ezt a határozatot?

Börcsök Ágnes: – Ezt tőlem ne kérdezzétek, mert nem voltam ott azon az ülésen.

· Tehát csak az ülés résztvevői döntöttek?

Börcsök Ágnes: – De már úgy mentek az ülésre, hogy előtte minden osztályban szavazást tartottak, és később az ott született álláspontot képviselték.

· Az önigazgatás, a küldöttrendszer vívmányai valamennyiük előtt ismeretesek. Az osztálytársak ennyire érzéketlenek lennének egymás szükségletei iránt?

Jung Zsuzsanna: – Nem lehetünk tekintettel olyasmire, amit rossznak, elvetendőnek, kártékonynak tartunk. Azt nem lehet támogatni, abból ki kell nevelnünk azt a gyereket.

Katona Eszter: – Annyi más értelmes téma van. Ehelyett mi egy olyan volt tanulónknak a leveléről beszélünk, amely meg sem érdemli ezt. Én már bánom is, hogy egyáltalán hajlandó voltam nyilatkozni. Nem szabad, hogy egy ilyen vélemény ennyire rányomja a bélyegét egy olyan hírneves intézményre, mint a zentai középiskola. Ezek után arról leszünk majd ismertek, hogy állandóan a Képes Ifjúság hasábjain szapulnak bennünket?

· Nem egyéni véleményről van szó, bizonyítja ezt az is, hogy az iskola környékén több olyan diákkal találkoztunk, aki örült, hogy eljöttünk, és beszélgetést kezdeményeztünk a kapuk, a dohányzás kérdésében. Mert nyilvánvaló, hogy a problémák összetettebbek, és egyik felszínre veti a másikat.

Evetovics Mária: – De nekem  ne jöjjön holnap az a diák, amelyik örült, azzal, hogy ellopták a kabátját. Mi nem a saját kedvünkre zárjuk a kapukat, hanem azért, mert az altiszt nem ismerhet mindenkit, aki bejár az épületbe. Szabadkán is zárják az iskolák kapuit, de nem mehet be más intézményekbe sem, hogy legalább a személyazonossági igazolványát ne adja le. De most már elég! Engemet sért ez a beszélgetés, és véget akarok neki vetni. Azt sajnálom, hogy ennyi időt elpazaroltunk, holott mindjárt az elején el kellett volna önöket küldenem.

 

***

 

Ahogyan Börcsök Ágnes levelében fogalmaz: „Végül is, kell, hogy létezzen bizonyos fokú hierarchia egy iskolában. És nem utolsósorban: Qoud licet Iovi, non licet bovi. (amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek.)” A zentai középiskolába töltött rövid idő alatt nem szabadulhattunk az érzéstől, hogy bennünket is az intézmény diákjainak tartanak, akik durván vétenek a fenti szentencián alapuló rend ellen. Csak később, már az utcán jutott eszembe a Szombati találka műsora,amelyben arról volt szó, hogy ősztől többek között a zentai oktatási központ is újra gimnázium lesz. Visszatér a hagyományhoz, a régi fényhez és tekintélyhez, amelyre annyira büszkék e falakon belül. Csak arról feledkeznek meg, hogy azt a tekintélyt már régen elvesztette nemcsak a zentai, hanem valamennyi középiskola. Vagyis vissza kéne szerezni – de az időközben lényegesen megváltozott kor által támasztott követelményeket szem előtt tartva.

Kis Endre

(Képes Ifjúság, 1990. február 28.)

 

 

BELGIUMI ANZIKSZ

A „fekete vidék”

 

Hainaut tartomány „fekete vidékének” fővárosa, Charleroi egyik zöldövezeti villanegyede barátaim lakhelye, s itteni tartózkodásom színhelye is.

Charleroi nem olyan ősrégi település, mint a környék többi hírneves városa, mindössze 300 éves múltra tekinthet vissza. II. Károly spanyol király nevéhez fűződik kiépítése, aki XIV. Lajostól tartva , falakkal vette körül az itt található falucskát. Ebben az időszakban vette kezdetét a gazdasági fejlődés. A környék széntelepei, fekete gyémántja , fokozatosan nagy ipari centrummá, „fekete vidékké” alakította a Sambre völgyét. Charleroi talán Belgium egyetlen olyan nagyvárosa, ahol nem a román és gótikus architektúra, hanem a gyárkémények feketén, kénesen füstölgő sziluettje jelentik a látványosságot. A házai alatt levő föld szénbányák összefüggő hálózata szövi be, aknák, tárnák, járatok teszik likacsossá. Mivel azonban már nem jövedelmezők, bányáit az elmúlt évtizedek során egymás után bezárták, hatalmas ipara, üveg-, vegyi- és fémipara átállt a modernebb energiaforrásokra, elsősorban a villamos energiára.

 

FÜSTÖS, SZÉNPOROS, KEMÉNY VILÁG VOLT

 

A bányászmúlt azonban mély barázdákat hagyott e „fekete vidék” arculatán, s messzeható emlékeket a bányászutódokban. Népének természete, egyszerűsége, közvetlensége, jókedélye, vendégszeretete és segítőkészsége nagyon hasonló a vajdasági mentalitáshoz. A kasza vagy a csákány edzette népek nyelve szinte nemzetközi, közérthető, a keresetlen természetesség nyelve. Itt még élénket él a hajdani bányászszolidaritás, összefogás, kölcsönös segítségnyújtás – ami sokáig a túlélés biztosítéka volt. Ez megnyilvánult a legutóbbi, romániai események kapcsán is. Európából talán innen indult a legtöbb tehergépkocsi gyógyszerrel és élelmiszerrel megrakodva, és itt volt a gyűjtésben a legtömegesebb a részvétel a gyerekektől kezdve a nyugdíjasokig. Ha mással nem, egy kiló liszttel mindenki megpróbált felelni a romániai nép segélykiáltására.

Ez a füstös, szénporos, kemény világ, amely az ajkakról hajdanán csak nyögést és sóhajt fakasztott, a kegyetlenségből feltörő emberségével mégis művészetteremtő erőt sugárzott, és világnagyságok ihletője lett.

 

VAN GOGH ÉLMÉNYE ÉS A HUPIKÉK TÖRPIKÉK

 

Van Gogh nagy élménye a Monstól keletre elterülő tájegység, a Borinage vidékén eltöltött csaknem egy év; teológiai gyakorlatának ideje a Mons és Charleroi közötti bányamezők szegényei között. Olyannyira meghatározó volt számára, hogy később egyik barátjának Arleból írott levelében így emlékezik vissza ezekre a napokra: „Annyira szerettem a Borinage vidékét, hogy mindörökre feledhetetlen marad számomra. Mindent összegezve a Borinage-ban kezdtem természet után dolgozni.”Itteni elkeseredett, reményvesztett, barázdált arcú, a hidegtől, az éhségtől és a közönytől elcsigázott, göcsörtös kezű bányászcsalád tekint vissza ránk a holland festőgéniusz híres Krumplievők című korai képéről. Múzeumok és emléktáblák jelzik Van Gogh Borinage-beli tartózkodásának és útjának állomásait. Az őt ábrázoló szobor talapzatán olvasható: Innen indult Van Gogh a Nap és önmaga keresésére.

Az animáció, Charleroi város művészetek iránti fogékonyságának másik csúcsteljesítménye. A város a rajzfilm- és a képregénykészítés fellegvára. Peyo tolla nyomán innen indultak világhódító útjukra a gyerekek nagy örömére a hupikék törpikék, a Strupfok, s még számos, a belga kicsinyek körében kedvelt mesefigura, így Hergé Tintinjének több tiz kötetbe foglaltizgalmas kalandjai.

 

A BOIS DU CASIER-I BÁNYÁSZTRAGÉDIA

 

Bár a bányászat már a múlté, meddőhányók fekete kúpjai, mint valami felkiáltójelek figyelmeztetnek a régi időkre, váratlanul felbukkanva a szelíden lankás villanegyedek mögül. Némelyiken gyér vegetáció próbál megkapaszkodni, de csak fekete csonkok maradnak. A hajdani bányászok főként vendégmunkásokból verbuválódtak. Legtömegesebben a dél-olaszországi nyomorból menekülve kerestek itt megélhetést. Rocco Belfiglio nyugdíjas bányász, az utolsóként bezárt bánya egyik volt vájára, a bányaterület őre vezetett végig bennünket a Bois du Casier bányatársaság egykori birodalmán, s a romok és törmelékek között bóklászva mesélt nekünk a bányászsorsról és – munkáról, és azokról a társairól, akik azon az 1956 augusztusi napon szálltak le utoljára a tárnákba,  amikor a katasztrofális robbanás történt. 136 olasz, 95 belga, 8 lengyel, 6 görög, 3 magyar, több jugoszláv, arab, szovjet bányász nem látta meg többet a napvilágot. Emléküket, nevüket egy márványoszlop őrzi a bányaudvaron. A bányászmúlt ereklyéit, mint valami oltáron, , minden család szent helyen, féltve őrzi. Ahol bányászlámpát látok az asztalon vagy a falon felfüggesztve, tudom, bányászelődé volt. Bois du Casier mementó, régi bányásztársak, özvegyek, utódok zarándokhelye. A környező negyedek szegényesen egyszerű, sima homlokzatú, vöröstéglás, egyemeletes, szorosan egymás mellé épült füstös bányászházaival együtt ma már történelem. A bányák nedves, kormos lehelete még ma is némán kísért s még sokáig kitörölhetetlen marad.

Charleroi ma a modern fogyasztói társadalom lüktető mozaikja. Gyárkéményeihez daruerdők társultak, jelezve a nagy építkezések nyomán várható jövőt. Nagy autóutak, alul- és fölüljárók szelik át, itt kereszteződnek a Párizsba, Brüsszelbe, Londonba vivő nagy nemzetközi autóutak, vasútvonalak. A várost átszelő s a környező településekkel összekötő metró is hamarosan elkészül.

A krumplievés szokása azonban Van Gogh óta is megmaradt. A gasztronómiájáról és ínyencségéről is hires Belgiumban ma is ez az egyik alapvető és legkedveltebb táplálék, persze nem magában, hanem a jó falatok ezernyi variációjának kíséretében.

 

Varga Bótos Anna

(Képes Ifjúság, 1990. február 28.)

1994. máj. 18. 0:00 - írta szpray

Egy tegnap érkezett mail-art küldemény (A. I. M. -- Aids International Mail-art) tanúsága szerint egy Seattle-ben megrendezett kiállításon az én mail-artjaimból is mutattak be az amerikai közönségnek.

1994. máj. 17. 0:00 - írta szpray

Az AIOWA Amnestia című előadása, ha nem is nagyon jó, de egy átlagos színházi produkció lehetne, de így csak az AIOWA név lejáratása lesz belőle.

Ezek az emberek nem nőttek fel ahhoz, amit az AIOWA jelent.

(Daidalosz bukása, Ikarosz bukása? Vagy kinek a bukása?)

 

***

 

„A Makovecz-féle magyar szerves építészet valójában egy fra macos (free masson) rend.”

(Ez persze „csak” idézet.)

 

***

 

„What a bunch of fuckheads!”

(Dead Kennedys)

1994. máj. 16. 0:00 - írta szpray

Tegnap, 1994. május 15-én, vasárnap délután negyed háromkor, a zentai kórház szülészeti osztályán megszületett Szabó Palócz Orsolya, a kislányom.

1994. máj. 13. 0:00 - írta szpray

Egy érdekes dologra lettem ma figyelmes naplóimmal kapcsolatban: ezek túlnyomó többsége ún. „közéleti naplónak” készült és több mint valószínű, hogy nemigen írnám őket, ha közlésükre nem volna bármily halovány kis remény-reményecske is. Viszont ennek ellenére a tisztán és pusztán privát, személyes feljegyzések közlésétől sem zárkózom el (mint, ahogy könnyűszerrel kihúzhatnám, vagy kihagyhatnám a közlésre leadott szövegekből), sőt gyakorta előszeretettel alkalmazom is őket.

Most a pillanat hirtelenségében továbbgondolva a dolgot, oda lyukadok ki, hogy ezt valahol (és valahogy) arra az elképzelés(em)re kellene itt helyben visszavezetni, miszerint oda kell engedni, közel kell engedni az olvasót a szerzőhöz. De nem is csak az olvasót, a nézőt, a hallgatót is ildomos, ajánlatos volna.

1994. máj. 6. 0:00 - írta szpray

Azzal már végképp nem mondok semmi újat, hogy péntek hajnalban itt ülök a rádióban, mivel épp egy komolyzenei Éjszakai műsor van folyamatban. Ez a mai műsor már a finiséhez közeledik, és nem egész fél óra múlva már a célegyenesben is lesz: …fél négy múlt pár perccel. Most került sorra a népzenei blokk. Rengeteg dolog tulajdonképpen bele se fér ebbe a hátralévő másfél órába, amire én azért mégis szeretnék sort keríteni – de ha nem ma éjszaka, hát majd legközelebb.

Mindenesetre ma végre sikerült legépelnem az 1993. december 7-i és 1994. január 21-i naplójegyzetemet is. Többel már nem tartozok magamnak.

Van itt mellettem egy vaskos paksaméta, amit hát a napokban, az elmúlt hetekben gyűjtögettem össze, és ami valószínűleg még jelentősen tovább fog dagadni. Egy része a gyerekszoba rendezgetése közben, más része pedig a saját szobámban (Zentán) került elő. Van itt minden: régi újságkivágások, szintén régi publikált, vagy éppenséggel kéziratban maradt írásaim, kritikáim, ez-meg-az-aim.

Csak néhány szó erejéig, de szeretném most sorra venni ezeket.

Sz. A. aláírással jelent meg a Magyar Szó egyik azonosítatlan dátumú számában Topolyai kísérlet felcímmel a Lángoló Monte Christo című írásom. Csak egy, a kitépett cikk hátlapján található, 1991. III. 18-i keltezésű megemlékezésből kikövetkeztetve tudtam ezt elsőként elhelyezni ebben a sorban.

Március 22-én játszottuk a Szeressétek Messlainát című előadásunkat a zentai Művelődési Ház kistermében, és ebből az alkalomból adtam le közlésre az akkor még rendszeresen megjelenő Tiszavidék szerkesztőségének a reklámszövegünket ezzel a dátummal kiegészítve. Ők pedig – valószínűleg terjedelmi megfontolásból – leküldték azt az anyalapnak, a Magyar Szónak. Eddig ez így nagyon rendes dolog volt tőlük, ezúton, s így utólag is köszönöm, csak épp az volt a probléma, hogy odaírták alá a nevem iniciáléit, s így már – s ezzel a hozzáragasztott felcímmel – meglehetősen sután és kellemetlenül hatott, hogy én írok a saját előadásomról. Szóval nem egy szerencsés helyzet, no… S az egészet – újabb ráadásként – tetézte még az is, hogy Mela (Selmeci Melinda) nevét, akinek egy, az előadásról készült fotója is megjelent a szöveg mellett, agyonarchaizálva írtam le Selmeczy Melindának.

Akkor egymás után kétszer is játszottuk Zentán ezt az előadást, ugyanis március 29-én kezdődött az észak-bácskai és –bánáti amatőr színtársulatok körzeti szemléje, amire szintén beneveztünk. Szintén a Magyar Szóból, az 1991. április 9-i számból téptem ki azt az írást, amelyikben Gergely József (ger.) a körzeti szemle eredményeiről számolt be.

(nagyon nincs ínyemre az ilyen rohammunka, ezért most lassítok. Ha nem leszek kész ötig, pontosabban háromnegyed ötig, mert akkor azért mégis le kell majd mennem a stúdióba lejelenteni az Éjszakai műsort, hát egye fene… Több is veszett Mohácsnál. Hát még Vukovárnál! VukoWARnál!)

Ha nem is szóról szóra, de nagyjából ugyanez a szöveg jelent meg némileg kibővítve és egy másik fotó kíséretében valószínűleg a Tiszavidék (merthogy formátuma, külleme és betűtípusai alapján ezt lehetetlenség megkülönböztetni a Magyar Szótól, tehát csak a feltételezéseimre alapozhatok) április 12-i számában is egy kishír formájában.

No, mondom, mindez takarítás, rendezkedés közben került elő, sőt volt olyan is, amit már a szemétből mentettem ki.

De nemcsak én folytatok gyűjtögető életmódot, vagyis nemcsak nekem mániám az, hogy kitépek ezt-azt, főleg engem érintő, de gyakran csak érdekesnek ható írásokat, cikkeket különféle újságokból. Valek barátom (Valkay Zoltán) kábé két hónappal ezelőtt egy újabb ilyen, régről őrizgetett újságoldallal állt elő. A 7 nap 1988. augusztus 26-i számából menekítette ki Csordás Mihály Harc a kísértetekkel című írását, melyben az azévi és egyetlen, megismételhetetlen (Beszédes Pista szervezte) Theatro-Campról számolt be.

Egy évvel később Pista már az Új Symposion fő- és felelős szerkesztője, én pedig az újvidéki Művészeti Akadémia hallatója voltam. Mindketten elsőévesek ilyen-ilyen minőségünkben. Ő, mivel ismerte érdeklődésemet és kísérletezéseimet a képzőművészet terén, a kezembe nyomott egy, a szerkesztőség címére érkezett meghívót Dušica Savić-Benghiat Képek című tárlatára. Amennyire csapnivaló volt a meghívón jelzett kiállítás, annál élvezetesebb viszont egy párhuzamos, nem annyira felfújt tárlat: Vjekoslav Nemeš A képregénytől a képig című kiállítása. Két kiállítás képei című kritikám az Új Symposion 1989/7-8. számában jelent meg. Most, a kitépett hatvanadik oldalon, ott hevert a bárszekrény alatt, a tévé helyén, amit ugyan lehoztunk Újvidékre, de a napokban, vagy legalábbis a hetekben mindenképp haza kell majd szállítanunk.

Egy kritikasorozat következik a kiszelektált, fennmaradt kéziratok közül. Habár ma már nem tudom időrendi sorrendbe rakni őket, de az az egy biztos, hogy mindegyik az Akadémiára való beiratkozásom előtt íródott. Ezt teljes bizonyossággal állíthatom, mert az első éven, és gyakorlatilag a másodikon sem írtam le egyetlen használható, de még használhatatlan sort sem. Tulajdonképpen csak a második év végén kezdtem újra rendszeresen írni, és harmadikban újra rendszeresen publikálni. Időközben túlontúl lefoglalt az Akadémia, és csak nagyritkán – mint az előbb említett kiállítások esteében is –, valami »felsőbb (rá)hatásra« volt szükség, hogy kimozdítson nyugalmi állapotomból.

Egy rendszer bukása címmel írtam Alejo Carpentier Rendszerek és módszerek című regényéről, gázlón át a… volt a címe Böndör Pál A gázló című kötetéről írott méltatásomnak, és Egy szó mint száz annak az egyszavas kritikai megnyilvánulásomnak, amit Apró István Küldetés című művéről jegyeztem le.

Mivel csak ez utóbbi volt negatív jellegű (de ez aztán szélsőségesen) Pé (Papp p Tibor) utólag élcelődve meg is jegyezte:

– Neked minden tetszik, kivéve az Aprót!

Színház ’89. címmel pedig a nevezett évben látott összes előadásról kívántam írni, de mivel aztán az első része közöletlen maradt, a folytatást már nem is írtam meg. (Kritikát végképp értelmetlen dolog az íróasztalfióknak írni!) beszédes Pista azzal adta vissza, hogy huszonegy oldalas kritika azért mégis túlzás.

No, eddig jutottam. Maradjunk a régiben:

 

(folyt. köv.)

 

(Családi Kör, 1994. május 26.)

 

 

FÜGGELÉK A NAPLÓBEJEGYZÉSHEZ

 

Gergely József: Kikindai és zentai siker (Magyar Szó, 1991. április 9.)

Gergely József: [Vasárnap este Zentán a színházteremben az ünnepélyes eredményhirdetéssel és díjkiosztással befejeződött…] (Magyar Szó, Tiszavidék, 1991. április 12.)

Csordás Mihály: Harc a kísértetekkel (7 Nap, 1988. augusztus 26.)

Két kiállítás képei (Új Symposion, 1989/ 7-8.)

Sárközi Ibolya: Szubjektív gondolatok egy kiállítás kapcsán (Új Symposion, 1989/ 7-8.)

 

 

Kikindai és zentai siker

Az észak-bácskai és –bánáti amatőr színtársulatok zentai körzeti szemléjének eredményei

 

Az 1991.március 29-e és április 7-e között megrendezett észak-bácskai és –bánáti amatőr színtársulatok zentai körzeti szemléjének résztvevői közül a tartományi szemlén való részvételre a következő társulatokat javasolta David Kecman szelektor: a kikindai Amatőr Népszínház Jovan Sterija Popović Hazafiak (Rodoljupci) című komédiáját Ľuboslav Majera rendezésében, valamint a zentai Miroslav Antić Kamaraszín Nebojša Romčević Fáradtak (Umorni) című komédiáját Lazar Pajtić rendezésében, valamint az ugyancsak zentai ½ 8-as csoportot a Hova lett… című szatírával, amelyet Úri Attila állított színre Sarkadi Imre Győzelem című színműve alapján.

A törökbecsei kis- és kísérleti színpadok szemléjén való részvételre a szelektor a topolyai Pódium Stúdió Ifjúsági Színpada Monte Christo burning csoportját javasolta, melynek előadásában a Szeressétek Messalinát című koreodrámát láthattuk, a szerző Szabó Palócz Attila rendezésében.

A zentai szemle legjobb előadása hízelgő kitüntetést a kikindai Amatőr Színház Hazafiak (Rodoljupci) című előadása érdemelte ki. Jovan Sterija Popović komédiáját Ľuboslav Majera rendezte, őt kiáltotta ki a szemle szelektora a legjobb rendezőnek is. A körzeti szemle legjobb színésze Slavoljub Matić, aki Gavrilovićot alakította a Hazafiakban (Rodoljupci). A legjobb színésznőnek járó díjat Budai Erzsébet nyerte el, ő Terkát alakította a kikindai Egység Művelődési Egyesület Naftalin című bohózatában. A mellékszereplők közül a legjobb alakítást Branislav Unginović nyújtotta a Fáradtak (Umorni) című komédiában Jokica szerepében.

A színházi amatőrizmus fejlesztéséért, színházi munkájáért és a vajdasági amatőr színjátszásban betöltött jelentős szerepéért az észak-bácskai és –bánáti amatőr színtársulatok Zenta községi szemléjén különdíjban részesült Nagy József színész, rendező, a törökbecsei Amatőr Színház vezetője. David Kecman javasolta, hogy a szemlén nyújtott kiváló színészi játék elismeréseként három fiatal nagyon tehetséges színész, a törökbecsei Tatjana Lalić, Szabó Palócz Attila, a topolyai előadás szerzője, rendezője és szereplője, valamint Branko Unginović zentai színész saját környezetük vagy a Színházak Egyesülete révén vegyen részt Trebinjében a Jugoszláv Amatőr Színtársulatok Fesztiválján.

 

ger. [Gegely József]

(Magyar Szó, 1991. április 9.)

 

 

Ľuboslav Majera átveszi az elismerést Verebes Ernőtől, David Kecman ismerteti a díjazottak névsorát

 

***

 

Vasárnap este Zentán a színházteremben az ünnepélyes eredményhirdetéssel és díjkiosztással befejeződött az észak-bácskai és –bánáti amatőr színtársulatok több mint egyhetes körzeti szemléje. A zentai szemle legjobb előadása címet a kikindai Amatőr Népszínház Hazafiak című darabja érdemelte ki. A komédiát Ľuboslav Majera rendezte, és ő kapta a szemle legjobb rendezőjének kijáró elismerést. A körzeti szemle legjobb férfi színésze Slavoljub Matić, a kikindai Amatőr Népszínház tagja, a legjobb színésznő pedig Budai Erzsébet, a kikindai Egység Művelődési Egyesület tagja. A mellékszereplők közül a legjobb alakítást Branislav Unginović zentai színész nyújtotta. A szemle szelektora, David Kecman a kikindai Amatőr Népszínházat, a zentai Miroslav Antić kamaraszínt és a zentai ½ 8 csoportot juttatta tovább a tartományi szemlére.

A szelektor a zentai Szabó Palócz Attila Szeressétek Messalinát című koreodrámáját ajánlotta a törökbecsei kis- és kísérleti színpadok szemléjén való részvételre. A színházi amatőrizmus fejlesztéséért különdíjban részesült Nagy József színész-rendező, a törökbecsei amatőrszínház vezetője. David Kecman javasolta, hogy a kiváló színészi játék elismeréseként három nagyon tehetséges fiatal színész, a törökbecsei Tatjana Lalić, Szabó Palócz Attila és Branislav Unginović Zentáról vegyen részt Trebinjében a jugoszláv amatőr színtársulatok fesztiválján.

 

ger. [Gergely József]

(Magyar Szó, Tiszavidék, 1991. április 12.)

 

 

Teatro-kamp '88 (Zenta)

Harc a kísértetekkel

 

Urbán András GYÍKOK című drámájának előadásával nyitották meg a zentai Halászcsárdánál a fiatalok színművészeti fesztiválját.

 

A zentai fiatalok felfedezték ezen a nyáron maguk és jellegzetes színházuk számára a Tiszát, a mesésen szép Tisza-partot. A Halászcsárda-környéki üdülőtelep életét felpezsdítik esténként produkcióikkal, amelyek meglepően nagy számú közönsége tanúja lehet törekvéseiknek. Persze, nemcsak ők mutatkoznak be, hanem vendégeket is hívtak, akik a fesztivál két hete alatt színesebbé, többrétűvé teszik e rendezvény műsorát.

A Tisza-partiak Palicsán augusztus 14-e óta zajlanak az események. Közülük az egyik legjelentősebb azonban minden bizonnyal a megnyitón látott GYÍKOK című előadás volt, amellyel a zentai Ifjúsági Kamaraszín tagjai a vajdasági középiskolások színművészeti vetélkedőjén, és az amatőr színjátszók pancsovai találkozóján is szép sikert arattak. A darab azonban még egy szempontból jelentős állomása a zentai színjátszás történetének.

Urbán András, az egyfelvonásos dráma szerzője és rendezője középiskolai tanuló, de diákok a színészek is: Vicei Zsolt, Sétáló Tibor és Molnár V. Zoltán is. Az egyik főszerepet ugyancsak Urbán András alakítja. A zenei összeállítás Simon Róbert munkája.

Valahol a zentai színjátszás újjászületésének a forrásvidékén járunk hát, amikor ezeket a remek kis egyfelvonásosokat köszöntjük hónapról hónapra, ugyanis szinte ilyen gyakorisággal születnek meg. Az ifjú szerzők ugyanis termékenyek. Hogy törekvéseiket megértsük, ahhoz azonban látnunk kell a GYÍKOK című produkciót, amely színházuknak afféle kulcselőadása.

A GYÍKOK fogalmazta meg ugyanis legmagasabb szinten azt az életérzést, amely Urbán András, Szabó [Palócz] Attila, Péter Ferenc és a többiek drámáit jellemzi. Dramaturgiailag is éppen ez a mű a legkidolgozottabb, és nyilvánvalóan a legeredetibb is; a többiben, az utána keletkezőkben észrevesszük hatásait.

Ezek a hatások persze természetesek, és nincs szándékunkban felróni őket senkinek. Hiszen műhelymunka folyik a zentai Ifjúsági Kamaraszínben, tehát bizonyos fokig kollektív tevékenység, még akkor is, ha a szerzők egyénisége igen markánsan kirajzolódik fiatalos lendületű alkotásaikban.

A GYÍKOK koreodráma felé hajló színjáték, amelynek létezik ugyan meséje, de az eléggé elvont. Benne nem is ismerünk fel külön figurákat, habár Tamás (Urbán András) és Ottó (Vicei Zsolt) külön nevet visel és külön személyiségként érvényesül. Rájövünk azonban arra, hogy egyazon embernek a két arcát jelenítik meg, s egyaránt a negatív erők ellen küzdenek. Harcolnak a romlás és az álnokság kísérteteivel.

Igen kár, hogy a mű tartalmi jegyeit nem dolgozta ki kellőképpen Urbán András. Hősei lázadását szüleik ellen ábrázolja ugyan, de nem nyúl vissza azok okaiig. Így aztán megértjük, hogy a darabbeli fiú miért gyűlöli apját, de azt már kevésbé, hogy miért irtózik anyjától is.

A apák és fiúk örök konfliktusát fogalmazza újra a GYÍKOK, de rokon témákat dolgoz fel a többi zentai fiatal drámája is. Azután a nemzedékek ellentéteit is. Soraikból a kiábrándultság hangjai csendülnek ki.

Egészében azonban kerek, színvonalas produkció a GYÍKOK, olyan teljesítménye a zentai középiskolásoknak, amelyre alapozni lehet.

 

CSORDÁS Mihály

 

A Teatro-kamp műsora:

– GYÍKOK  (zentai Ifjúsági Kamaraszín) – 14-én, vasárnap, 21 órakor;

– ATARAXIA (szabadkai Aphasia Teatrum) – 15-én, hétfőn, 21 órakor;

– GUANÓHEGY (zentai Ifjúsági Kamaraszín) – 18-án, csütörtökön, 21 órakor;

– A TISZAVIDÉK és a POTISJE élőújságja – 19-én, pénteken, 20 órakor;

– BÍBORSZÜRKE PORFELHŐ (zentai Ifjúsági Kamaraszín) – 20-án, szombaton, 21 órakor;

– SOKK (monodráma Branislav Unginović előadásában) – 24-én, szerdán, 21 órakor;

– A szabadkai Aphasia Teatrum performence-a – 25-én, csütörtökön, 21 órakor;

– EMIGRÁNSOK (kulai Sloboda Művelődési Egyesület) – 26-án, pénteken, 21 órakor;

– KANYAR (a pancsovai Atelje mladih) – 27-én, szombaton, 21 órakor;

– MEG KELL ÖLNÖM PÉTERT! (zentai Ifjúsági Kamaraszín) – 28-án, vasárnap, 21 órakor;

– ELECTRIC SYMPHONI (Gracza Attila és Szalma Ernő hangversenye) – 30-án, kedden, 20 órakor.

 

A Teatro-kamp szervezői augusztus 24-től 30-áig színművészeti szemináriumot tartanak fiatal tehetségek számára a Halászcsárdában. Előadók Nada Kokotović és Vencel Valentin lesznek.

 

(7 Nap, 1988. augusztus 26.)

 

 

Két kiállítás képei

 

Újvidék Művelődési Központjának Galériája, köznyelven a Munkásegyetem első emeleti terme adott otthont Dušica Savić-Benghiat egyszerűen csak Képek című tárlatának, a szalonban pedig Vjekoslav Nemeš A képregénytől a képig (Od stripa do slike) című kiállítását láthattuk egyidőben. Aki látta, az tudja: maradandó élményt egyik sem nyújtott. De menjünk talán sorban.

A katalógus szerint Dušica Savić-Benghiat halmozta a díjakat, úgy az Amerikai Egyesült Államokban, mint hazánkban, és önálló tárlatai is megfelelő szintet feltételeznek: Los Angelesben, Belgrádban, Cambridge-ben, Budván, Koppenhágában, Bostonban, Madridban stb. állított ki. Művei privát gyűjteményekben is megtalálhatók az USA-tól kezdve Párizson és Amsterdamon keresztül egészen Belgrádig. Őszintén szólva, nem értem. Már az is megfordult a fejemben, hogy a látott anyag a kevésbé sikeres alkotásaiból állt össze, melyek mindeddig nem találtak gazdára. Viszont akkor felmerül a kérdés: tesz-e ilyet egy világhírű művész? Tesz. Sajnos tesz. Lehet, hogy az újvidéki kiállításszervezők szemét akarta csak kiszúrni más tárlatokról kiszelektált képeivel, mert tudta, hogy azok úgysem mernek nemet mondani? Még mindig gyötör e kérdés. Mert mit láttunk? Abszolút tematikai szegénységet és egyhangúságot, banalitást. Az első néhány kép szemügyre vétele után még reménykedtem: lehet, hogy keletkezésük szerinti időrendiséget tartottak szem előtt a kiállítás elrendezésénél, s a java még csak ezután jön. Csalódnom kellett: semmi illúzió, semmi, ami lekötne, felkavarna, magával ragadna, csak láthatok és tudomásul vehetek, de semmi közlést, semmi tényt vagy információt, csupán a képeket, létezésüket. Íme a recept: végy egy arcot, esetleg felső testet, adj hozzá valamilyen kinézhetetlen hátteret, színeid lehetőleg legyenek reálisak, és mindezt tálald kissé misztikusan, és természetesen tégy kivételt is néha, a szabályt erősítendő (teljes test, irreális színhasználat, picurka térhatás, esetleg reális részek a háttérben). Ezt láttuk.

A katalógus a speciális technikát hozza fel Dušica Savić-Benghiat képei erényeként (olajfesték, lezonit vagy poliészter alapanyagon). No de kérem! Mit ér a legtisztább, legkiműveltebb, legnehezebb, leg, leg, leg versforma tartalom nélkül? Kérem, álljunk meg egy pillanatra, emberek!

Netán Szabolcska Mihály zseni volt? Így szemléltetni a dolgokat tulajdonképpen már végletes banalitás. Olvassunk ponyvát azért, mert speciális kötésben jelent meg, és a legesztétikusabban elkészített ételkülönlegességekről készült fotókkal van illusztrálva? Javaslom inkább azoknak, akik így vélekednek, hogy nézzenek meg egy kiállításnyi fantáziátlan, semmibe bámuló („gondolkodó”) arcot. Külön a figyelmükbe ajánlom a csúcsbanalitást, az Ihlet címűt, mely nagyot merít a legócskább milánói képregények stílusából.

Essék most néhány szó a másik kiállításról is, Vjekoslav Nemešéről. Tény, hogy Dušica Savić-Benghiat kiállítása kiábrándító, azt azonban el kell ismerni, hogy képein érezhető a technikai kidolgozottság, ami Nemešéből hiányzik. Mégis, ha élményben gondolkodunk, egyértelműen ez utóbbi kerül előbbre, de féleértések elkerülése végett megjegyzem, nem mintha az túl jó lenne. Nemeš képei gondolati szabadságot engednek, kizárják magukból az orwelli gondolatrendőrséget, tehát nemcsak létezésük fogható fel, hanem itt-ott a „történetük” is. Tény, hogy kiállítása sokat nyert volna, ha kihagyta volna azt a néhány képregényrészletet, amelynek ottlétére csak a kiállítás címe adott okot: A képregénytől a képig; és talán a többi kiállított munka száma.

Nemeš néhány képén felfedezhetők a hermanni világ jegyei, gondolok itt a technikára, amit Slobodan Božić katalógusszövegében a horgoláshoz hasonlít. Úgy vélem, jobb lenne, ha beérnénk annyival, hogy ígéretes, ám még csiszolandó egyéni technikáról van szó, amit nem érdemes beskatulyázni.

 

(Új Symposion, 1989/7-8.)

 

 

Szubjektív gondolatok egy kiállítás kapcsán

Csábrády Gábor önálló tárlata az Újvidéki Színházban, 1989. júniusában

 

Elfutó életdarabok metsző valósága és meseszerűsége, leheletfinom vonások egyszerűsége majd összekuszálása, szabad játék a formával és a színnel, a megnyilatkozás szubjektivitása és teljes személytelenség, egységes stílusirányzat hiánya, a percnyi botrány, néma csendre ricsaj, mosoly – e végletesség jellemzi Csábrády világát.

Az ellentétek halmaza összefüggő egészet alkotva érvényesül a kiállított alkotások egyediségében, a stíluspluralizmus az egymásmellettiséget, a találkozást, azon a tárlaton a stíluspluralizmus önkénye teszi lehetővé. Az objektív valóság alapvető formáit és viszonyait átértékelő, átcsoportosító transzformáció az alkotásokban fokozatról fokozatra függetlenedik a tényvilágtól, hogy végül teljesen eltűnjön, magával ragadva mindent, amit a képvilág elbír. Tárlatlátogató, ám kövess, ha tudsz – int lekezelően feléd. A vászonról mosolygó, mezítelen, férfiasságtól „duzzadó” és „meredező” fiúcska mily nevetséges figura, ki biológiai meghatározottsága, testrészei miatt férfi csupán, vicsorít s szükségét végzi. A mellette álló „pukkadozó” női alak a költők által megénekelt vénuszi szépség teljes elkenése. Eszme és a szépség kultusza hull szemünk láttára darabokra.

A figurák elesettségükben, groteszk mivoltukban emberek és igaziak. Irónia, tiszteletlenség és látvány nem ad okot optimizmusra, de már megtanultunk mindenen nevetni, még ha kesernyésen, közönségesen, kilátástalanul is. Ezt az érzést enyhíti a két, lelkében torzó alak „mesés” környezete, a háttérben és az előtérben megjelenő irreális lények csodás világa, védtelensége és szertelen öröme. Ha ez a „másvilág” megragadja az érdeklődőt, nyert ügye van: mesefigurává szelídülve beilleszkedve egy új élettérbe, a mese másik, éltető dimenziója már jelen van minden új élet szívverésében, átértékeli földi valónkat, megfogalmazza örömeink és bánataink egyszerűségét. Máshol egyszerre megnyerő és meghökkentő az üres fehér vásznat kirágó-átrágó emberi alsó és felsőfogsor.

A tárlat alkotásai szellemi kalandozásra, teljes elrugaszkodásra és önállóságra késztetnek, szinte buzdítanak, miközben a festő nem vonja ki magát a felelősség alól, ennek a történésnek aktív részeseként működik közre. Asszociációs teret nyit halvány útmutatással, önállóságra való buzdítással.

Mindezekből kitűnik, hogy elbeszélő művészet az övé, a mese, a narráció, a véleménymondás funkcióját is betölti. Mesél, hogy lásson.

De hát mire jó a szem, ha elé kell tálalni, mit nézhetünk vele? S ezt a gondolatot folytatva: mire jó a kép, ha le kell fordítani szavakra? A közvetítést meg lehet kísérelni.

 

Sárközi Ibolya

(Új Symposion, 1989/ 7-8.)

1994. jan. 21. 0:00 - írta szpray

Negyed három múlt négy perccel, és még két és fél perc van hátra a ma éjszakai operánkból.

 

1994. jan. 14. 0:00 - írta szpray

Ismét péntek hajnala, ismét komolyzenei Éjszakai műsor, s most is csak azért ültem le ide a komputer mellé, hogy befejezzem, vagy csak folytassam (a lehetőségek függvényében – de az majd csak a legvégén fog kiderülni, hogy melyik is lesz) Csapó Juli(anna) könyve (A jugoszláviai magyar irodalom 1988. évi bibliográfiája – bővebben lásd legutóbbi, január 6-i naplójegyzetemben) alapján a számomra fontos cikkek összegyűjtését a Magyar Szó megfelelő évfolyamából. Itt van mellettem a legépeletlenek sorából az első, a Temerinben keltezett 1993. október 5-i bejegyzés is, amit le szeretnék gépelni, csak már végképp nem tudom, hogy jut-e majd arra is időm.

HÍREK!!!

Nos, a Zentai Ifjúsági Napokról (Hódmezővásárhelyen) csak két címszó került bejegyzésre, de mindkettő a Tiszavidékből, így jelen pillanatban mindkettő tárgytalan. Csak egy idézet erejéig foglalkozom most ezekkel, hogy valamilyen formában azért csak megmenekítsük őket az enyészettől:

„1545. A GYÍKOK és a többiek : Hódmezővásárhelyre készülnek a zentai fiatalok / ger [Gergely József]. – Tv, szept. 9., 36. sz., 5.p.

1546. Zentai ifjúsági napok Hódmezővásárhelyen / Uő. – Tv, szept. 23., 38. sz., 2.p.”

A Sympódiummal három három írás is foglalkozott, de ezek közül is csak egy jelent meg a Magyar Szóban. A felesleges időhúzás helyett – nézzük:

„1547. Sympódium : avagy fiatal írónemzedék a láthatáron? / Dudás Károly. – MSz, dec. 14., 343. sz., 15.p. Papp p Tibor, Szabó Palócz Attila, Radics Zoltán, Faragó Attila és Urbán András darabjai

1548. Új munkaforma : Sympódium: az alkotói nemzedékké tömörítés kísérletei / Csáki Adrienn. – D, dec. 22., 51. sz., 25.p.

1549. Sympódium / Lovas Ildikó. – ÚS, 12. sz., 65-67.p.”

Lovas Ildi cikkét könnyen előkereshetem otthon a Sympo-évfolyamok között (mert az ÚS = Új Symposion, D = Dolgozók, Msz = Magyar Szó, Tv = Tiszavidék), és akkor be is rakhatom majd a naplóim kéziratai közé, mondjuk pont a mai dátum után, mert ha már így évekkel később teszem ezt meg, akkor legalább egy ilyen rendszert illik felállítani, hogy aszerint helyezem el ezeket a kritikákat, cikkeket, hogy mikor említem őket, mikor beszélek róluk.

Dudás Károly cikkével kapcsolatban Csapó Julianna tévedésére kell felhívnom a figyelmet, a szerzője ugyanis tényleg Dudás, de nem Károly, hanem Szabolcs. No, ez persze nem változtat azon, hogy most nekiesek és begépelem:

„Sympódiumavagy fiatal írónemzedék a láthatáron?

Az Új Symposion szerkesztősége idei élőújságát a színielőadásoknak szentelte. Kísérő rendezvényeit nemzetközi video-art produkciók, képkiállítás, élőzene gazdagította. A kétnapos élőújságot a hétvégén tartották az Újvidéki Színház kistermében. A műsor Papp p Tibor: Lelátóról nézve című színművével kezdődött,  melyet Keszég László rendezésében láthattunk. Véleményünk szerint a dráma szövege jó alapul szolgálhatott volna egy remek előadáshoz. A péntek esti színpadraállítás azonban enyhén szólva sántított. Például a kellékek hiánya miatt nem szükségszerűen rossz egy előadás, viszont ha néha van, máskor meg éppen nincs, akkor zavaró lehet, mint e konkrét esetben. Szabó Palócz Attila: Bíborszürke porfelhő című művének színpadra állításában legmeggyőzőbben a színpadi mozgás hatott, viszont talán egy kicsit konfúznak tűnt azok számára, akik nem ismerték a mű szöveges változatát. A SYMPÓDIUM első estje Radics Zoltán frappáns performance-ával zárult.

Másnap hevesebb hangulat uralkodott a Bokor népzenei együttesnek köszönhetően a SYMPÓDIUMON. A szép számú közönséget sikerült ráhangolni a népzene mindig is csábító »hullámhosszaira«. Bensőséges, egy kicsit talán házibulira  hasonlító hangulatot varázsoltak az Újvidéki Színház előcsarnokában.

Faragó Attila: Lyuk című drámáját Hamad Abdel Latif rendezte. Telitalálatnak számít a drámaszöveg  szerves elemeként választott zene: Nico, a közelmúltban elhunyt sokoldalú művész avantgarde zenéje.

A fiatal drámaírók szövegei közül éppúgy, mint a színpadra állítások közül mindenképpen ki kell emelni a Gyíkok című művet, mely az idei középiskolások színművészeti vetélkedőjén első díjat nyert, majd felújítva a pancsovai amatőr kis- és kísérleti színpadok szemléjén harmadik helyezést ért el. Technikai, színészi szempontból csakúgy, mint a »színpadtér« kihasználása szempontjából a legsikerültebb Sympódium-előadás volt ez. Ennek a darabnak sikerült a legteljesebb kommunikációt teremtenie a közönséggel. Szinte profi szinten vitték színre a zentai fiatalok a Gyíkokat: Urbán András, Vicei Zsolt, Molnár V. Zoltán és Sétáló Tibor színészek, a darab szerzője és rendezője is egyben Urbán András, a fényeffektusokról Beszédes István gondoskodott, a helyszínen Simon Róbert ütötte a dobokat.

A szabadkai SSSSSS szerzői kollektíva zárta a SYMPÓDIUM műsorát. Jelenlétük akció volt a térben, s ez az egyik leghatásosabb Sympódium »jelenlétnek« bizonyult.

A fiatal szerzők műveinek »kirakodóvásárát« azzal a céllal szervezte meg az Új Symposion szerkesztősége, hogy lehetőséget adjon a fiatal szerzők azon színpadi műveinek kivitelezésére, amelyek megjelentek a folyóirat 9-10-es számában. Végeredményben azokról a tehetséges fiatalokról van szó, akikre a középiskolások idei becsei művészeti vetélkedőjén figyelt fel a bírálóbizottság, és a művészetek iránt érdeklődő szűkebb értelemben vett közönség. Egyelőre arról a kérdésről, hogy újabb nemzedék feltűnéséről van-e szó a vajdasági magyar irodalomban (amit gyakran előszeretettel emlegetnek a művészetpártolók), vagy sem, jóslatokba nem bocsátkozhatunk,  annyi viszont máris bizonyos, hogy ezek a fiatalok egy kicsit megmozgatják Vajdaság kulturális állóvizét, és nemcsak Újvidéken, de jórészt saját környezetükben is.

Jó ötlet volt az Új Symposion szerkesztősége részéről, hogy megnyilvánulási lehetőséget adott ezeknek a fiataloknak. Jómagam gyakran bosszankodom, amikor a tehetségek felkarolásáról olvasok a sajtóban, azaz annak intézményesített formájáról. Szerintem ez is, amit a hétvégén láthattunk, tehetségfelkarolás, mégpedig a szó nemes értelmében, oly módon, hogy a közönségre bízatik a jó és a rossz megítélése, s végül is nagy bátorság a nyilvánosság elé lépni »önmagunkkal«, kiállni a nyilvános tehetségpróbát.

DUDÁS Szabolcs”

(Magyar Szó, 1988. december 14., szerda)

1988-ból egyelőre ennyi, ugyanis bár Csapó Juli még három alkalommal említi nevem bibliográfiájában, a III. számú Egyes szerzők című fejezetben, azok közül egyik cikk sem a Magyar Szóban jelent meg. Egy riport (némi időeltéréssel két helyen is megjelent) és egy kritika:

Kontra Ferenc neve alatt:

„2065. Földbe ásott keresztek / Szabó Palócz Attila. – ÚS, 10-11. sz., 65.p.”

És:

„PÉTER FERENC

Vö. 1539-1541. sz.

2140. Költőportré / Szabó [Palócz] Attila. – KI, máj. 18., 1876. sz., 11.p.

2141. Ua.: beszélgetés ** fiatal zentai költővel / Uő. – MKÚ, júl. 28., 30. sz., 12.p.”

A kritika kézirata talán még megvan otthon, de a riportról biztosan tudom, hogy nem őriztem meg. Majd a Képes Ifiben kell utánanéznem, mert az MKÚ-k nem hiszem, hogy bárhol is hozzáférhetőek  lennének Vajdaságban. Ha emlékezetem nem csal, nemigen gyűjtötték errefelé még a könyvtárak sem, legalábbis a zentai nem (amikor a vitacikkekre vadásztam a Sympo-filmmel kapcsolatban, napokig bányászkodtam a zentai könyvtár archívumában).

És itt van még – végül – Lovas Ildi még egy kritikája, amit szintén vissza tudok majd keresni otthon a Sympo-évfolyamok között:

„556. Versek éve 88 / Lovas Ildikó. – ÚS, 6. sz., 51.p.”

Ugyanez vonatkozik a másik kötetből (Csapó Julianna: A jugoszláviai magyar irodalom 1989. évi bibliográfiája, A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete – Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993.) kihalászott egy szem idézetre is:

„889. Az esztétika csöndje / Lovas Ildikó. – ÚS, 5-6. sz., 42.p.”

Az az igazság, hogy pillanatnyilag nincs kedvem tovább babrálni a bibliográfiával, még annak ellenére sem, hogy nagyon nagy hasznomra és segítségemre lesz pont ez a két kötet, ha egy szép napon még sor kerül, vagy sort kerítek a Sympo-film végleges (véglegesített) feldolgozására. Most, miközben itt fél négy és négy között Németh Rudolf duruzsol a fülembe, kigépelem még a Magyar Szó 1989. január 14-i számából Dobosi Irén Ifjú próza- és drámaírók művei című írását, melyre ugyancsak csapó Juli bibliográfiája alapján bukkantam rá (az 1989-es kötetben 329-es szám alatt). Egy héttel ezelőtt is két cikket mentettem meg, ma is kettőt... Ha találok majd még valami érdekességet, azt a jövő hétre hagyom. Nos:

„Ifjú próza- és drámaírók műveiAz Új Symposion 1988. 10-11. száma

Az Új Symposion 1988. 10-11. számának első része fiatal szerzők műveit tartalmazza, amelyeket nemrégiben az Újvidéki Színházban is bemutatták. Ezek Faragó Attila Lyuk című egyfelvonásos drámája, amely egy pincében játszódik. Urbán András  Gyíkok című metaforikus jelentésű drámája,  valamint Papp p Tibor A lelátóról nézve című rádiódrámája, amely egy kitalált stadionon történik és egy fiktív, de lehetséges labdarúgó mérkőzést mutat be. Az ifjú drámaírók sorát Szabó Palócz Attila Bíborszürke porfelhő című műve zárja.

Verebes Ernő A huszadik kör után című drámai kantátájának prológusával mutatkozik be, Koliger Károly pedig Érintő című versdrámájával, amely műfaja szerint a japán misztériumok közé sorolható, a következő oldalon pedig Klemm Éva A négyzet fanatikus üzenete című kísérleti verspróbálkozását olvashatjuk.

A drámák mellett még egy színpadi vonatkozású írás is található a folyóiratban: Soltis Lajos Requiem az öregekért című esszéje, amely a szerző Aldo Nikolaj Hárman a padon című színdarabjának rendezési problémáiról ír. A következőkben Helmut Firedel A performance című írását olvashatjuk, amelyben a művészi performance-ról van szó, majd Renate Wolf írását, amely az akcióművészetről értekezik.

A folyóiratnak ebben a számában ifjú prózaírók művei is helyet kaptak: Apró István Három folyó című regényének részletét, Kalapis Rókus Ismeretlen utcák köve című elbeszélését olvashatjuk. Kovács Róbert Samje, Lovas Ildikó Folytonosság, Bencsik Gábor Egy tucat levél, Korhecz Cs. Tamás Ma is, holnap is, Molnár V. Zoltán Tengerre nyíló ablakok, Perpauer Attila Lepkék, táncok, mesék, Szemerédy Virág Egyszerűen lehull a kéz és Hamad Abdel Latif Fantaszta című írásai a próza új ösvényeit igyekeznek felderíteni és bejárni.

Egy nap Ljubljanában címmel Jódal Kálmán a ŠKUC-Forum elnevezésű szlovén egyetemista művelődési központról ír. Rastislav Durman tollából rövid, tudományos-fantasztikus paródiákat olvashatunk, a képzőművészeti rovat pedig fiatal osztrák képzőművészeket mutat be. Hancza Tamás művészetéről Hegyi Lóránd írt méltatást.

A kritikai rovatban Milivoje Mladenović A közönség kívánatára címmel A triviális irodalom című kötetről ír, Csapó Julianna pedig Megfordított világ címen Brasnyó István Macula című művét méltatja. Szabó Palócz Attila Quinque alia quinque című írásában Heinrich Böll Asszonyok rajnai tájban című kötetét ismerteti. Lovas Ildikó Fehér Ferenc Vállalt világ című legújabb könyvéről Lírai országjárás címen írt méltatást. Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című művéről két kritikát is olvashatunk: az első Halász Róberté, címe Az elmúlás krónikája, a második, a Földbe ásott keresztek című pedig Szabó Palócz Attiláé.

A sok vitát és nézeteltérést kiváltott, a Krisztus utolsó megkísértése című filmről Haas Róbert írt kritikát.

Az Új Symposion e számának olvasói ajándékot is kapnak: három művészi zsebnaptárt, amelyen Radics Zoltán, Dobrivoje Rajić képeinek reprodukciói, illetve Bálint Béla – Jennifer Garrett szerzőpáros verse látható.

di [Dobosi Irén]”(Magyar Szó, Kilátó, 1989. január 14., szombat)

Öt óra lesz néhány perc múlva, lassan már kezd ébredezni az épület. Ebben a pillanatban indult be az Éjszakai műsor lejelentő zenéje, de én már előbb lejelentettem ugyanazt, a telefon pedig nem csörög... Azért vártam egy telefonhívást, mert Kopaszékkal )Kovács Attilával – Mihájlovits Klárával és Molnár Zoltán „Molesszel”) úgy volt megbeszélve, hogy ha öt órakor még ébren lesznek, akkor idecsörögnek, hogy menjek át (mert Kopasz itt lakik a központban, a közelben), de ha nem, akkor csak reggel hétre várnak, hogy ébresszem őket. Összeültünk az este lórumozni (kártyázni)  egy kicsit, s mikor én eljöttem dolgozni, akkor ők még folytatták hármasban: ????????????...

Nekem ez már a negyedik éjszakám volt egyhuzamban, ugyanis az e heti beosztásunk szerint hétfőn  este én voltam éjszakás, kedden este Juhem (Juhász Attila), szerdán este pedig Klári, és úgy beszéltük meg, hogy mindhárman bejövünk mind a három estén és közösen egy nyereményjátékot fogunk játszani Hogy tetszik? címmel. Így is tettünk, s ehhez jött nekem még plusz a rendszeres csütörtök esténkénti komolyzenei Éjszakai műsor.

Ez a bizonyos Hogy tetszik? egy nagyon érdekes nyelvi-logikai játék. Mi az újévezésen tanultuk meg Magditól (akinek, sajnos, nem tudom a vezetéknevét) – habár Juhem és (Tóth) Lívi már előbb is ismerte (de ezt ügyesen eltitkolta) – és azonnal beleszerettünk. Napokig játszottuk, és akkor jött az ötlet, hogy ebből még műsort is lehetne csinálni. Mivel az én műsorom volt az első, nekem jutott az a meglehetősen nehéz feladat, hogy elmagyarázzam a hallgatóknak, hogy is kell ezt tulajdonképpen játszani. A következőket jegyeztem le:

„Éjszakai műsor                                                Szabó Palócz Attila

1994. január 11.                                                                              

…......................................................................................................

 

Jó estét kívánok, kedves hallgatóink, Szabó Palócz Attila vagyok, a mai Éjszakai műsor házigazdája. Ma este egy háromnapos sorozatot kezdünk, melynek folytatását holnap és holnapután hallgathatják meg ugyanezen a hullámhosszon, s melynek címe Hogy tetszik?.

Ez egy nyelvi-logikai társasjáték, melyben hallgatóink is részt vehetnek, ha jelentkeznek a 021/21-121-es telefonszámunkon. A játék menetéről csak annyit, hogy teljesen szabályos vagy állszóösszetételekkel kell játszani, ami első hallásra talán rémisztően hangzik, de higgyék el nekem, kérem, hogy nagyon egyszerű játékról van szó.

Itt ül mellettem a stúdióban két munkatársam, Mihájlovits Klára és Juhász Attila, ők lesznek segítségemre a műsorvezetésben, illetve a játékban.

Hogy megkönnyítsük hallgatóinknak a játék menetének a megértését, most egy szemléltető játszmát fogunk lejátszani. Ebben Juhász Attilának kell majd kitalálnia a mi elrejtett szavunkat.”

No igen, mi ott eljátszadoztunk és abból kiderült, no de most, így papíron sokkal nehezebb dolgom van. Magyarázatunk kezdetéül nézzük a háromnapos játéksorozatunk néhány elrejtett szavát: prímabalerina, UFO-jelenség, szemrebbenés, hibavadászat, Párizs, siratófal, békekonferencia, olajmező, aprópénz, kémcső, juhász, szeszély, kancsók, sóhaj, sírás, sintér, homály, naptár, kertész, lángész, kancsal, radioaktív, nemesgáz, Róma, félelem, gyeplő, zenekar, ősember, testépítés, játékos, állkapocs, pálinka, kalapács, barikád, szemeszter, hócipő, bikavér, telefonbetyár, hanglemez, képernyő, bőrfejű, szerszám, pazarló, bőrfejű, vasmacska, habcsók, drágakő stb., stb., stb...

A játék menetéről talán csak annyit, hogy összesúg a társaság úgy, hogy az egy kiválasztott „hunyó” ne hallja, ne tudhassa meg, hogy melyik szóról van szó. Mi a szemléltető játékunkban azt adtuk fel Juhemnek, hogy „hangvilla”. Ezt az összetett szót ketté kell választani: hang és villa. Nomármost, ezután Juhem kezd kérdezősködni. Ha azt kérdezi: Hogy tetszik elölről? – nekünk az összetett szó első tagjáról kell mondanunk valamilyen rávezető asszociációt:

– Nekem úgy tetszik elölről, ha... (ha magas, ha tiszta, ha bariton, ha stb...)

Ha azt kérdezi: Hogy tetszik hátulról? – akkor nekünk az összetett szó második tagjáról kell mondanunk valamit:

– Nekem úgy tetszik hátulról, ha... (ha esznek vele, ha kacsalábon forog, ha vas, ha három ágú, ha az ördögé, ha szúrós, ha ezüst, ha stb...)

És végül, ha pedig azt teszi fel kérdésként a játékos, hogy: Hogy tetszik össze-vissza?, nos, akkor nekünk a teljes összetett szóról, szóösszetételről kell véleményt nyilvánítanunk, mondanunk valamit:

– Nekem úgy tetszik össze-vissza, ha... (ha rádióműsor, ha zenészek használják, ha...)

Mindegyik játékosunknak öt-öt perc állt a rendelkezésére, és hármunkat kérdezgethetett. Úgy tűnik, hogy tetszett a hallgatóknak, mert voltak olyanok, akik többször is jelentkeztek, hogy kísérletet tegyenek. Sőt... Szerdán este egy kis levélke várt bennünket, hogy jelentkezett egy budapesti hallgató is, aki bizony játszani szeretne, de éjszaka nem sikerült vonalat kapnia. Tardi Edgár aztán kétszer is nyert. De álljon itt még néhány, különlegesen sikeres játékos kedvű hallgatónk neve is: a topolyai ifj. Kocsis Antal, a csantavéri Szakács László, a törökbecsei Prágai János (aki egyébként olyan hű játékosunk volt még a Hallgassunk filmet! című műsorunk idejében, hogy végül még stúdióvendégnek is meghívtunk), az újvidéki Milinszky Márton és Kovács Róbert, a szentmihályi Tóth László, az apatini Francia Gyula, Szabadkáról (neve az AIOWA csoportból lehet ismert az olvasó előtt), a gunarasi Zabos Jenő, a zentai Perényi Ágnes, a temerini Soós Jolán, az oromi Katona Klára és mások...

És ha már a Hallgassunk filmet! is szóba került(már ki tudja hanyadszor), hadd mondjam el még azt is, hogy a nyertes játékosaink jutalma most is ugyanaz, mint akkor volt, ugyanis ezúttal még az abból a műsorból fennmaradt és még a régi Új Symposion szerkesztőségétől kapott jutalmakat osztottuk ki, azzal, hogy az előző este remekelő játékosok még az ÚJ előtagjától megfosztott (pusztán csak) Symposion első számából is kaptak egy-egy példányt. Mindenkinek a csomagjába bekerült egy-egy Szombati találka-lap és egy-egy 1989-es kártyanaptár, amiről Dobosi Irén is említést tett cikkében, ugyanis az 1989/10-11. szám melléklete volt. Ez persze naptárként már rég nem használható, már rég érvényét veszítette, de Dobrivoje Rajić festménye miatt, azt hiszem, nem megvetendő. A további nyeremények:

– az Új Symposion 60. száma (1970/4.);

– Az Új Symposion 50 számának bibliográfiája (Symposion füzetek 01. – összeállította: Thomka Beáta);

– Gerold László: Színház és kritika (Symposion füzetek 04.);

– Slavko Matković: Ragasztószalag szövegek (Új Symposion füzetek – az Új Symposion 1989/1-2. számának melléklete) és

– Danko Grlić: Művészet, esztétika, tudomány (Thomka Beáta fordítása – Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1986.)

Hát ez van, ha nem is valami eget rengetően hatalmas érték, mégis tekintélyes jutalom, mi minden esetre örültünk, hogy egyáltalán ennyit is kioszthattunk. Reméljük, a hallgatóink is elégedettek, de legalábbis belátóak lesznek. Egyébként pedig ismételten GRATULÁLUNK nekik!

Mondták is itt egyesek, hogy mindig arra panaszkodunk, hogy túl vagyunk terhelve, és akkor még ilyeneket jut eszünkbe csinálni – mintha csak csintalan kölyköket feddtek volna meg. Csak azt nem tudják ugyanazok az egyesek megérteni, hogy ezt szívesen csináljuk (tehát egyáltalán nem esett nehezünkre...), egyszerűen csak azért, mert szeretjük, és nem is az Éjszakai műsorok miatt panaszkodtunk mi, hanem az olyanok okán, amelyektől égnek áll minden haj- és egyéb szőrszálunk, s amelyeket egyszerűen NEM AKARUNK CSINÁLNI, mert nincs benne semmilyen (újságírói) feladat, mert teljességgel felesleges, ugyanis egy alig-alig (a falig) hallgatott műsorról van szó, hogy a címét most azért mégse áruljam el.

Nézzünk inkább néhány bakit, amit ugyan, csak én nevezek bakinak, a lektor azonban, akitől elkaptam ezeket a kis feljegyzéseket, egyenesen „agybajnak” mondta mindezt. Arról van szó, hogy lektorainknak van egy olyan jó szokásuk, hogy gyűjtik az emlékezetes baromságokat, elírásokat, megfogalmazásokat, amelyek egyértelműen utalnak az agybajra. A legérdekesebbeket válogattam ki (neveket természetesen nem említek, mert a „szerzők” közül többen még ma is itt – vagy máshol – dolgoznak, elég nagy baj az nekem, hogy elképzelhető: néhányan még így is magukra ismernek majd...):

„Oktatási rovatunk következik. A mai napok problémái helyett kalandozzunk vissza a régebbi időkbe. Hogyan lett X. Y.-ból a magyar nyelv tudósa? Valószínűleg legtöbbet a szigorú, következetes tanárnőjének köszönhette, aki azonban gondosan ügyelt arra, hogy a leggyöngébb tanulónak is biztosítson sikerélményt, hogy olyan feladatokat adjon neki, amelyek megfelelnek tudásszintjének. X. Y. egyetemi tanárral Q. W. beszélgetett.”

„Ha a gyárat üszővel és más alkatrész-szükséglettel látnák el...”

„A szardellát a konzervipar leginkább bádogdobozba zárva olajba illetve itatva kerül forgalomba.”

„Az új kormányelnök emberarcú szocializmusa reményt nyújt arra, hogy a formálódó európai közös otthonban egy takaros kis szobát rendezhetünk be, hiszen a penészes odúra az integrálódó Európában senki sem lenne kíváncsi.”

„Olyan, mint az eleven forrás. Vagy legalábbis, mint a Petőfi Zászlóalj Általános Iskola előtti artézi kút. Abból viz csobog, belőle pedig az emlékek törnek fel.”

„Nem akar ő mindenáron irodalmat csinálni, hisz vannak nálunk dugával írástudók.”

„Kovertákoltak a pénztárban.”

„...szeminárt tartanak...”

„...ki lesz montírozva...”

„A koca rendellenes magatartása a fialás után. X. Y. tordai állatorvos arról beszél, hogy melyek azok a rendellenességek, valamint fertőzésből eredő betegségek, amelyek a malacok elindítása és a kocák további szaporítása útján a legtöbb problémát okozzák.”

„Az adminisztráció ránk kényszerítette a munkamódszert, és az orránál fogva vezetett bennünket.”

„Frigyre lépett pandamedvék meddő házassága...”

„Azt róják a szemére a nézők...”

„Doktor X. Y. értekezését hallják, amelyben Q. W. jugoszláv szlovák szlavisztikai kapcsolatok című könyvéről, amelyet a Vajdasági Tudományos Akadémia adott ki nemrégen 20 órakor.”

„18 órai kezdettel, Újvidéken, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület könyvtárában Mutatkozzunk be egymásnak címmel művelődési műsorral egybekötött teadélutánt tartanak a kezdő újvidéki fiatal tollforgatók az adai gitár quartet fellépésével.”

„...kulturált modorú politikai pluralizmus...”

„...a meggondolatlan anyagi befektetések csak újabb kényszerdöfést jelentenek a környezetvédelemnek...”

„A 13. Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok 3. zárónapján fél 10-kor nagyszámú érdeklődő közönség előtt megemlékeztek Szarvas Gábor Ada szülöttjének 160. évfordulójáról.

A helyi Szarvas Gábor mellszobra előtt X. Y. emlékbeszédet mondott, majd 12 egyesület intézmény, képviselője helyezte el a megemlékezés koszorúját.

10 órakor, az adai önkormányzat székházának dísztermében tudományos ülésszakra került sor. A téma: az iskola és a nyelvművelés volt. 8 előadó olvasta fel előadását illetve értekezését. Köztük 3 külföldi is. Magyarországról és Szlovákiából.

Megállapítást nyert, hogy az előállott új helyzetben a magyar nyelv tanításának, művelésének külön figyelmet kell szentelni.

Ebben a nyelvművelő egyesületeknek és az anyanyelv ápoló szövetségnek is számottevő szerepet kell vállalniuk. A díszülésen átadták a Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület szokásos évi Szarvas Gábor nyelvművelő díját.

Az egyike dr. Q. W. ismert budapesti nyelvész, nyelvtudós és nyelvművelő nyerte el kiváló nyelvművelő tevékenységéért. A másik díjat a Magyar Szó szerkesztősége kapta állhatatos nyelvművelő munkásságáért. A 14. Szarvas Gábor nyelvművelő napokat jövő év októberében tartják ismét Adán.”

„A Discovery asztronautái a hét nap alatt több katonai kísérletet is végeznek. A többi között fémgolyócskákat lövellnek ki, hogy megfigyeljék...”

„A helyes rostálás után csak a tettes marad a szitában.”

„Az a kérdés, hogy Vajdaság gazdasága a sasok röptét vagy a teknősbéka útját választja-e.”

„Ha a tartományi kormány és szakszolgálata a képviselőházzal együtt valóban kitart ez a program mellett és következetesen harcol a Vajdaság …-ért, ha nem esik a régi hibába, hogy a tűzoltó szerepét játssza ott is, ahol szemmel láthatóan csak ódázni lehet, de semmiképpen meggátolni a kapuzárást, akkor jobbra fordulhat a tartomány gazdasági élete.”

„Mai műsorunkban mindennapi kenyerünk kérdéséről Zentán doktor X. Y. és Q. W. mérnök eszmecseréjét sugározzuk.”

„A borongós őszi reggel ellenére kivirágzott a városi aszfalt. Vidám gyerekek siserahada indult iskolába, óvodába. Derült, meleg fényt áraszt ez az évente megismétlődő esemény.”

„Megszakítható a terhesség akkor is, ha erőszakos nemi közösülés vagy más bűncselekmény következménye.”

„A szocialista országok is feltárják kapuikat a nyugati kocsik előtt.”

„De ki fia-borja hajlandó vállalni a jelölést, ha tudja, hogy a padsorokban a rózsa közt tövis is terem.?”

„A fogadás után megkezdték az űrutasok átvizsgálását.”

„...öndicsekvés...”

„...cselekvésre képesítő hit...”

„...magától érthető...”

„...tudatára adta...”

„...a megegyezés végrehozása...”

„...útilaput adtak neki...”

„...más udvarában keresi a szálkát...”

„Lépten-nyomon látható destrukció az 1958-as események következménye miatt.”

„Egyúttal megcáfolták, hogy Irakkal ilyen tárgyalások nincsenek folyamatban.”

„A tavaszi vetés küszöbén tetéződnek a gondok: a gazdák pénztelenséggel küszködnek, de ennél aggasztóbb, hogy a termelési ciklusból hiányzik a biztonság. Milyen haszonnövényt és vajon kinek termelni? – teszik fel a hamleti sokan kérdést.”

„...kiderült, hogy viszonylag sok a közigazgatási jogsérelem, ami a dolgozókat illeti...”

„»Akcentussal« énekelnek a púpos bálnák...”

„A társadalmi-gazdasági bűncselekmények számának növekedése azonban részben az illetékes szervek hatékonyabb munkájának is tulajdonítható, amit tovább kell folytatni...”

„Megkérdezhetem vasárnap reggel, hogy mi jut eszükbe, ha azt mondjuk: Drakula? Bizonyára azok az életen túli lények, akik vérszopásból tengetik halotti életüket.”

„Jó minőségű, divatos, természetes bőrből készült cipőt Európában két helyen gyártanak: Párizsban és Topolyán. Képletesen szólva: lám, Petőfinek nemcsak a verse, hanem a lábbelije is meghódítja a világot.”

„Attól féltem, hogy az én és a velem együtt dolgozó szerény tapasztalatának, ami a sebesültek gyógykezelését illeti, ne legyen káros következménye.”

Ennyi egyelőre elég is. Ehhez lennének még némi hozzáfűznivalóim, de most már végképp mennem kell. Majd legközelebb azzal kezdem.

Sok-sok puszi és hali-hali-hó!

 

kép alá: Dobrivoj Rajić festménye az Új Symposion 1989. esztendei ajándék kártyanaptárján.

 

(Családi Kör, 1994. február 24. – csak a végéből egy rövid részlet.)

 

FÜGGELÉK A NAPLÓBEJEGYZÉSHEZ

 

1. Lovas Ildikó: Sympódium, Új Symposion, 1988/12.

2. Kontra Ferenc: Ház az égben (részlet), Új symposion, 1988/12.

3. Szabó Palócz Attila: Földbe ásott keresztek, Új Symposion, 1988/10-11.

4. Lovas Ildikó: Versek éve '88, Új Symposion, 1988/6.

5. Lovas Ildikó: Az esztétika csöndje, Új Symposion, 1989/5-6.

6. Szabó Palócz Attila: „Quinque alia quinque”, Új Symposion, 1988/10-11.

 

Lovas Ildikó

Sympodium

 

„Hogyha írtam

így írtam örökös lázban

és már hallottam a feldübörgő tetteket”

(P. Weiss: Jean Paul Marat üdvözlése és meggyilkolása...)

 

Elsődleges feladat lenne eldönteni, hogy mit fogadunk el színjátékként: Brook gondolatát-e, amely szerint ha ha valaki átmegy egy üres téren az már színjáték, vagy a másik álláspontot tesszük magunkévá: a színjátékhoz elemek tartoznak, olyanok mint: mese, vizuális elemek, üzenet, nyelv (nem okvetlenül beszélt nyelv), zene és tánc, jellemek, amelyeket a rendező struktúrába szervez. Azonban minkét esetben egy a cél: a közönséggel való kommunikációs sorozat lebonyolítása, melynek célja művészi információ közvetítése, és az, hogy a közönség a vételt kollektív visszacsatolással nyugtázza.

Brook nézete azáltal nyerhet igazolást, hogy a színész „sétája” elindít a nézőben-befogadóban egy folyamatot, asszociációsort, gondolatok sorjázását, vagyis rákényszeríti az aktív befogadásra, arra, hogy a „séta” őbenne magában fejeződjön be, míg az elemek felhasználása olyan csapdát rejt magában, hogy a néző egyszerűen csak átéli a drámát, belefeledkezik az effektusokba, és elfelejti megfejteni, elfelejti saját magában befejezni.

A dráma legfontosabb része a szituáció, amelyhez rendelnek egy végpontot, s minden lépés, ami e kettő között van – úgy a cselekmény, mint a konfliktus és minden más, ami eljátszható – a szituációból adódik. Tehát a Sympodium minden színházi darabja esetében ebből kell kiindulni. S abból, hogy a drámaírás mennyire paradox dolog, hiszen a drámai forma (mint műalkotás) az emberi lényeget kívánja kifejezni, ezért szimbólumokba foglal, ugyanakkor a közönség miatt elvont dolgokat dialógus formájába, képekben közvetít.

Papp p Tibor: A lelátóról nézve. Rendkívül érdekes téma sikerült megfogalmazása. Akárminek a bírálatát adta meg a szerző, minőségileg tökéletesen tette. Ha a kézenfekvő „futballingoványt” és az ebben tévelygő egyént nézzük végig a színpadon, akkor egy hibátlan allegóriával találjuk szembe magunkat, amelyen nincs rés, következetesen viszi végig Papp a szurkoló kálváriáját, hogy közben minden mondatával egyidejűleg egy másik mondat szülessen meg bennünk nézőkben. A darab úgy kíván hatást elérni, hogy a hősnek-szurkolónak-áldozatnak és az ellenszereplőknek a harca közben a néző is megsebesül, hiszen az oly jól megformált mondatok nyila, a fociterminológiából kiröppenve, egészen új értelmet nyerve a nézőt találja szíven. Ha valamennyivel is nyíltabb vagy több a bírálat, akkor a darab minősége ezt megsínyli. Nehéz eltalálni azt a pontot, amikor az adott, időszerű társadalmi helyzet és a műalkotás úgy találkozhat, hogy ez utóbbi ne kerüljön aktualitása révén az olcsóság csapdájába. Ehhez olyan szövegre van szükség, amely túlmutat időszerűségén, és valamiképpen képes emberi értékek, a mindenkori probléma bemutatására, megfogalmazására. S Papp szövege ilyen. Drámája azáltal képviselhet értéket, hogy olyan felépítéssel bír, amelyet klasszikusnak nevezhetünk, hiszen adva van a főhős, aki képtelen abban a szituációban élni, amit az ellenszereplő (itt: a Szövetség) hozott létre a számára, tehát lázad ellene, s ebbe belebukik. A főszereplő problémája nem magánügy, hanem az adott kor problémája. Igaz azonban, hogy a fő- és ellenszereplő között nincs aktív tettváltás, ebben már nagyon is mai, hiszen egy hatalmas monológ különböző részeibe fűzi bele a szerző a hős kvázi harcát, szélmalomküzdelmét a másik féllel; a kivel is? Szomszédokkal, akik feljelentenek, vagy a bírósággal, amely mindenképpen elítél? Orwelli világ az egyrészt a képernyővel, amely ha téged még nem is lát, de azért ott már mindenképpen tart, hogy „összefoglalójával” sulykolja az agyad. S Kafkát is megjeleníti előttünk könyörtelen bíróságával. A még embernek megmaradt riporternővel való részek viszik bele a sajátos humort a darabba, nem is annyira az elrablással, mint inkább az olyan apró mozzanatokkal, hogy az elrabolt nő, kiabálás közben összenyálazza elrablója kezét. S az a mód is megkapó, ahogyan a darab elején még gyáva nő hitet tesz az elbukott hős mellett. Ügyesen meggyúrt jellem a riporternő, mert nincs más szerepe, mint hogy összekösse a két ellenpólust, de úgy, hogy közben ő maga is megváltozzon, érzelmileg, eszmeileg. Talán túl megnyugtató is ez, mert a főhős harcának értelme van, nem úgy mint K.-énak, vagy Winstonénak. A darab végén megvan a feloldozás, s enélkül azért meglettünk volna.

A rendezés vállalta a hagyományos színházat. Keszég László merte vállalni a megszokott játékteret. Kellékei megfeleltek a darab mindkét szálának, úgy bárpultnak, ahonnan focit lehet nézni, mint birói „szószéknek”, ahonnan ítéletet lehet mondani. S mindkét cselekvést ugyanazzal a személlyel végeztetni, az allegória két szálon futásának jó összehozása. Tudni, hogy a hős szobájában, az utcán, vagy éppen a bírósági teremben vagyunk, azt jelenti, hogy a darab megtalálta helyét térben és időben. Érzékeljük a dolgok egymásutániságát, a folyamat pergését, hogy el fogunk jutni a végponthoz. S ennek a rendezésnek ez az egyik fő erénye. Hogy a nézőtérnek játszatott. Egységes egészként fogta fel a darabot, amelyben a szereplők össze vannak kötve egymással és a nézőkkel. Ez utóbbi a játékmódból tűnhet ki leginkább, az átélt és eljátszott emberrablási dulakodásból, a tipikus módon mikrofonba mondott riporteri szöveggel, a tárgyalóteremben a színpad két távoli pontjára állított hősökkel, akik ennek előtte a szobában egészen közel voltak egymáshoz. A rendező uralta a színpadteret megkreált mozgásokkal, tudatos elhelyezkedésekkel. A közlésnek szerves része volt úgy az auditív, mint a vizuális csatornán tudatosan választott jelnek a spontán minősítő jel is, a hang- és pantomimika, ami az érzékszerveinkkel történő befogadást könnyítette és a színész közleményének dekódolását is átélhetőbbé tette.

A két szereplőnek nehezítette a munkáját, vagy inkább nagy feladatot jelentett a számukra, hogy bármiféle segítő fény- és hangeffektus nélkül, teljesen színészi képességeikre hagyatkozva oldják meg a darab tolmácsolását. Ugyanúgy a jelmez is inkább nehezített, mint megoldott, hiszen kabátban és sállal játszani, kifejezni úgy, hogy a ruhadarabnak valós funkciója legyen, s ne az, hogy szövegmegakadás esetén belekapaszkodjanak, feladatot jelent. S a színész ezzel is megbirkózott, noha időnként a kapaszkodás biztonságát is jelentették a ruhadarabok. Ebben tehát már az is benne van, hogy jó színészi játékot nyújtott Szemerédy Virág és Keszég László. Igaz, hogy nem kívülről szemlélték a jellemet, amelyet meg kellett formálniuk, hanem inkább az átélés felé hajlott a színpadi játékuk, de az nem rontott az előadás minőségén.

Az élet és a halál azon nagy kérdések közé tartozik, melyre a művészetek előszeretettel keresik a választ. S nemcsak a művészetek. A filozófia berkein belül is sokan próbálták megfogalmazni válaszukat  az élet-halál kérdésére, így Hereakléitosz is, aki talán legszebben mondta ki: „mint egy és ugyanaz van meg bennünk élő és halott, ébren levő és alvó, fiatal és öreg, mert ezzé lesz amaz, ha változik, és amazzá lesz ismét, ha ez változik.” Talán ezt érezte Szabó Palócz Attila is, amikor megírta darabját. Saját bevallása szerint egy fiatal lány öngyilkosságáról szóló újsághír ihlette a mű megivására, amely ihlet azonban úgy tűnik mellőzte a meggondoltságot, valamiféle lehatárolását ennek az igen komoly kérdésnek, és megmaradt a benyomások szintjén, az egyszerű gondolatok szintjén, amelyek eszébe jutottak az újságot elolvasva. Nem tűnik ki, hogy melyek az életnek csápjai, amelyekkel magához húzná a lányt. A műsorban ezt olvashatjuk: „Élet korlátlan szerelméről próbál tanúbizonyságot tenni, felmutatva saját szépségeit”. Ennyire azért mégsem lehet egyszerű a dolog. Teljesen kívül maradt olyan alapfogalmak megvilágítása mint életfelfogás, élet értelme. „Halál teljesen közömbös, hiszen nincs szüksége a Nőre.” Olvashatjuk a műsorból. A szerző figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az emberi élet értelmét, értékét. S a halál, mint ilyen, miért közömbös? Természetesen nem baj, hogy az, ha megokolást nyer, de nem nyert. S az sem teljesen világos, hogy miért nincs szüksége a Nőre. Egy olyan emberfeletti hatalom, mint a halál, hogyan dönthet annak hatására, hogy egy halandó vonzódik hozzá? Talán inkább az Életnek és a Halálnak  kellene a Nő sorsát eldönteni, hiszen ők itt az illetékesek. Ahhoz, hogy ilyen témáról készüljön darab, vagy bármilyen más mű, nem elég az ihlet, mert abban az esetben hiányzik a kohéziós erő, s a befogadó nem kap mást, mint kedves mondatokat, papírra vetet gondolattöredékeket, amelyek azonban még nem jutottak olyan szintre, hogy ilyen témával érdemben foglalkozzanak. Tulajdonképpen csak egyetlen dolog van, amit még egy fiatal és újszerű szerzőnek se lenne szabad elfelednie, ha ilyen komoly téma megírásához ragad tollat. Nevezetesen azt, hogy már az ókor filozófusai is elfogadták: Élet és Halál csakis egységben szemlélhetők, mert kölcsönösen meghatározzák egymást. Ha ez kitűnt volna a darabból, lényegesen többet mondó lett volna, hiszen maga a téma óriási lehetőség.

Szabó Palócz Attila rendezte saját darabját, a Bíborszürke porfelhőt. Noha nem volt egészen világos a koncepciója, maga a látvány feledtette ezt a hiányosságot, hiszen egy finom részletekkel, apró és törékeny mozdulatokkal kidolgozott mozgáskompozíciót láthattunk. A két hatalom harca a lányért lassított filmként pereg le előttünk, tökéletesen begyakorolt, pontos és hibátlan mozdulatok követik egymást, a verekedés zajtalan és szaggatott bemutatásában. A szaggatottság a lassított film technikai velejárója és nagyfokú koncentráltságot követel meg az előadótól. Ebben legtöbbet Péter Ferenc nyújtotta, aki – ha elfogadjuk azt a megállapítást, hogy ez a produkció leginkább mozgásszínházi volt – rezzenéstelen arccal és sajátos szituációteremtésével uralta a színpadot és az előadást. A hangszalagról bejátszott részletek szerepe talán az volt, hogy: egyrészt a gyerekkort idézzék, másrészt pedig, hogy kizökkentsék a nézőt, de nem voltak túl meggyőzőek. Kár, hogy az előadásból mindössze csak a mozgáskompozíció az említésre méltó, mert – s ezt újfent hangsúlyozni kell –, a rendezés többi eleme és a párbeszédek egyáltalán nem tudták kifejezni az iró esetleges mondanivalóját.

A sötét rongykupacokból kedvesen és ijesztően mosolyog elő Hamad Abdel Latif, a  patkány, az örökös kivetettje az emberi társadalomnak, a pince egy régi lakója, aki egyben Faragó Attila Lyuk című művének rendezője és szereplője. A hangszóróból szűrődő szöveg és az említett szereplő néma grimaszai jelentették az előadás legjobb perceit. Irónia és cinizmus keveredett arcjátékában, ott kuporgott a színpad szélén és betöltötte az egész teret, amire a későbbiek során Topolcsányi Laura és Móricz Árpád nem voltak képesek, noha ők is az előbb említett előadás, a Bíborszürke porfelhő mozgásstílusát művelték. A mód, ahogyan körbejárták a zárt teret, bezártságuk, börtönük helyszínét, a pincét, megdöntve a láthatatlan falakat, kitörésük lehetetlenségét mutatva be így, kissé elcsépelt színpadi metafora volt. A többszörös körbenjárás nem érte el a várt hatást. Kevesebb utalással is be lehetett volna mutatni, hogy a pince az a hely, ahonnan az örök nő és az örök férfi, minden idők embere semmilyen módon sem menekülhet. Talán azért sem, mert a börtön önnön magában van. Nem a pince falai voltak azok, amelyeket le kellett volna dönteni, hanem a mondatokban megformált emberi társadalom falai, az emberi fejlődés egy helyben topogása, s ezt sajnos nem mutatták be a színészek, mert a mondatok elhangzása közben leginkább csak céltalanul körbenjártak, de azt nem adták a tudtunkra, hogy amiben járnak, az egy bezárt, örökös kör, hogy állandóan olyan pontok halmazán járnak, amelyek önmagukba térnek vissza. Amikor azonban leülnek egymással szemben, hogy az emberi közelséget, talán férfi és nő közelségét is nyújtsák egymásnak, találóan hatnak a másik testét éppen csak hozzáérő, simogató kezek, összeérő talpak. Határozottan érzékelték egy más és a saját testüket ezekben a részekben, mélyről jövő, kicsit ösztönszerű is volt a férfi fölé hajló vigasztaló nő és a fekvő nőt néző férfi. Lírai és jól sikerült részei voltak ezek a rendezésnek. Ugyanakkor azonban hamisnak tűntek a verekedő, önmagából kikelt emberpár mozzanatai, mert képtelenek voltak átélni egy olyan elképzelt szituációt, amelyben szívből egymásnak eshet két ember. Rengetegszer előfordul a szövegben az „egymást” kifejezés, de ez nem véletlen, nem pongyolaság, inkább arról van szó, hogy az előadás mindig ilyen gondolati egységek körül keringett. Ügyesen adták vissza a darabnak azt a részét, amelyben a hangszóróból szűrődött a szöveg, s ők csak követték azt, a mondat üteméhez tartozó arc- és testjátékban azonban nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az így bemutatott rész túl hosszúra nyúlhat, és már nem képes betölteni eredeti funkcióját. Mert azt is jelenthette az önállósult szöveg, hogy bárki, bármikor elmondhatja, tértől és időtől függetlenül; elszakadva az adott két színésztől sokkal tágabb teret nyert a szöveg: belopózott a mi tudatunkba, már belőlünk is  dőlhetnek a szavak, azt csak megkönnyítette a színen látható némajáték. De a hosszúsága megtörte ezt a varázst, amit rendező és színészek jól jól képzeltek el és valósítottak meg. Mindenesetre nem lehet elvitatni, hogy ez a megoldás bírt a legtöbb erővel a rendezési elemek között. Nem volt annyira egyszerű és szájbarágós, mint a végül bedobott háló, vagy a láthatatlan falak körbedöngetése. A darab első része, tehát az önállósult szöveg a nézőben szembenállást kívánt létrehozni a látottakkal. Kizökkentette a nézőt a látvány élvezetéből, szinte elidegenítő effektusként, V-effektusként használta fel a rendező ezt az ötletet. S valóban jelen volt a néző-dráma, színész-szerep, néző-szerep elidegenítése.

A jelmezről is szólni kell, hiszen a vizuális környezet megteremtése egyaránt fontos lehet az előadásban. A kosztüm látványa beszélni tud, írta Nádas Péter, s ez így igaz. Ugyanúgy beszédre lenne képes a maszk, amelyről el kell fogadni azt a nézetet, hogy a lélek mély és rejtett konfliktusait hivatott kifejezni, s így a modern dráma nélkülözhetetlen része. A maszk már önmagában drámai, drámaibb mint egy színészi arc bármikor is lehet (Eugene O'Neal). Az írtam, hogy a maszk is képes lenne beszédre, ha felhasználnák. De sajnos még ezekben a modern előadásokban sem kellett ilyen jelmez. Talán csak valami hasonló, két esetben. Az első eset még a Lyuk című előadáshoz tartozik. A férfi testét körülkerítő gumira gondolok, amely akármerre lépett is a színész, körülkerítette, lépni engedte, de ugyanakkor szorosan fogva is tartotta. Engedte mozogni, lépni, de folyton figyelmeztette arra, hogy a mozgásszabadság csak az ő területén engedélyezett. Ez volt a legtöbb fantáziával bíró jelmezféle, amely esetében határozott funkciója volt a félmeztelen testnek. A többi esetben inkább csak jelen volt a kopott farmeres ing-nélküliség, de nem tudtak semmi meggyőző bizonyítékot nyújtani ahhoz, hogy elfogadjuk: a félmeztelenségnek üzenete van számunkra, mint ahogy a jelmeznek kell is, hogy legyen mondanivalója. Talán csak a testüket, és egyáltalán: az emberi test szépségét fedezték fel a szereplők, és így adták ezt tudtunkra, vagy egyszerűen csak imponált a bátorság, hogy így szerepelnek. Amennyiben funkciója van, szükséges. De ha csak önmagáért van jelen, akkor ha nem is rossz, de mint jelmez értéktelen.

 „Ismerem a Jóság különös dadáit,a betegeket csókolják, gondozzák az öregeket,és az őrülteknek kandiscukrot adnak!...Ismerem a jóság hájas püspökeit,...anyámat,ismerem valamennyiüket!Figyeltem őket, éjjel, sötéten és szomorúanragasztották az irgalom plakátjaita kétségbeesés erős oszlopaira.” Gregory Corso: De nekem nem kell a jóság, Ford. Eörsi István

(Az Üvöltés c. kötetből, Bp. 1982., Európa Könyvkiadó)

 

Urbán András Gyíkok című előadását nézve ezek a sorok jutottak önkéntelenül az  eszembe. Ezen túlmenően pedig az örökös lázadás, a mindenkori lázadó. Akinek nem kell a jóság, akinek a teájába pókok másznak. Talán attól a tudattól, hogy meg fogják kérdezni, hogy ízlett-e a tea. A mindenkori szülők mindenkori zsarnokoskodó és fojtogató szeretete vagy nem-szeretete az, ami megfogalmazásra kerül Urbán művében, igen ügyes keretben. Nem veszít vonzerejéből ez a téma, és érdeklődésre is mindig számot tarthat, hiszen az emberi életek ismétlődése folytán vannak szülők és vannak lázadók. Ebbe a keretbe ágyazódik a „tágabb értelemben vett szökés és (annak lehetetlensége), amint az elrugaszkodás pillanatát követően elveszíti funkcióját” (idézet a darabból). Az alapgondolat, a mondanivaló valóban megfogalmazásra érdemes, és Urbán Andrást dicséri, hogy ezt kívánta előadásában megfogalmazni, de kissé erőtlenné tette ezt a szinte filozófiai problémát, hogy leredukálta olyan tézisekre, hogy meg kellett volna fojtania anyját. Lehet, hogy az ilyesmi imponáló tud lenni, lehet, hogy az anya nyomasztóan tud hatni az emberre, erről szól számos műalkotás, gondoljunk csak Füstre, akinek naplójából tudjuk, hogy milyen hatással volt rá anyja, de ez az erős (s nem okvetlenül negatív) hatás leheletfinoman kerül nála megfogalmazásra. Ha tágabb értelemben kíván szólni a szökésről, akkor nem kell „friss létélményeivel” teletűzdelnie darabját, amely egyébként kiemelkedő alkotás. Jellemző rá a sűrítettség és az elvonatkoztatás. A cselekedni nem tudó embert bemutatni, a megkötöttséget ábrázolni a kamaszos lázadás kihagyásával is lehet. Találó Szögedi Szabó Béla gondolata a műsorfüzetben, miszerint a darab légkörét belengő kondenzált izgalom fontos képződménye az előadásnak, s az, hogy függetlenedni tudott a darab verbális részétől, az előadás sikerét tudta biztosítani. Szülő nem lehet kategória ilyen megvilágításban, szinte lélektani magyarázatot leszűrni a szülői viszonyulásból nem megengedhető, ilyen mértékben legalábbis, hiszen maga a társadalom az, ahonnan elszökni lehetetlen, megkísérelhetetlen. Nem biztos, hogy az előadásnak a szereplői azok, akik nem tudnak szabadulni az érzelmek zsákutcájából, talán inkább a szerző az.

Bizonyos azonban, hogy a darab színpadi megoldása nagy képzelőerőre vall. A fentebb említett modern jelmezhasználat második esete a Gyíkok bekötött szemű szereplője. A szeméről lekerülő kötés csak még jobban kiemeli, hogy látni, hinni, hogy látunk, látni, de vaknak lenni, vaknak lenni, de pontosan látni az eseményeket, nem függ a szemtől mint érzékszervtől. A bekötött szermű halálraítélt, akinek szeméről lekerül a kötés, azt mutathatja, üzenheti, hogy az életnek magának vagyunk önkényesen felhasznált foglyai, létünk az egy helyben járás – kendővel, vagy anélkül –, haláltusája. S nem rendelkezhetünk felette. Átélt színészi játék, hősi dulakodások folytak végig a darabon. Kívülállással, hidegséggel talán ugyanúgy megmaradt volna a darab legértékesebb pontja, a légkör, de a kettő kombinálása Urbán András és Vicei Zsolt játékában még előrébb vitte az előadást. Valamiféle megkomponáltságot, kiegészülést jelentett a „minden egész eltörött” részeinek összeragasztgatása. A vibráló fény verekedései fokozták a darab összhatását, noha kevesebb erőbefektetést követelt az előadóktól, mint egy másik előadás lassított verekedési jelenete. A díszletnek a darabból következően funkciója van, talán. Ha mást nem, a hangulatkeltésre jó. Így a Gyíkok című előadás újságpapírjai, amelyek a zűrzavart, a szilárd talaj hiányát, a mocsarat, az ebbe való beleveszés lehetőségét nyújtották. Kevésbé amatőr előadás volt ez, több és ügyesebb technikai fogással, élő dobpergéssel, jó rendezéssel. De, ha el is fogadjuk azt az álláspontot, hogy a szöveg csak ürügy ahhoz, hogy valamit bemutassunk, akkor sem hagyatkozhatunk annyira csak a színpadtechnikára, mint azt ebben az előadásban láthattuk.

„Reméljük, hogy a produkciókban mindenki felfedez valamit a maga számára” – írták a szerzői kollektíva tagjai Szabadkáról. A sorozat egyik, talán legjobb előadását mutatták be ők, valóban azt nyújtva, amit akartak is: mindenki számára lehetőséget az asszociációra. A látottak befejezésére önnön tudatunkban. Az antik színház karát láttam bevonulni a színpadra, kellő nyugalommal és végzetszerűséggel. Valóban a végzet beteljesülése érződött játékukból, szinte feloldotta a légkört a (ki is?) főpap sámán megjelenése. Az áldozat bemutatásához kellőképpen fölizgult állapotban lépett be. Előrefésült haja megengedte, hogy eszünkbe jusson a pogány szokás a koponya lékeléséről, amely léknél aztán, ha kicsit megbirizgálták az agyat, a színpadon is látható, kellemes érzés kerítette hatalmába a kiválasztottat. A vad rítus, amely eredményeképpen kitépték az áldozat – miért ne a – szívét, lenyűgöző hatással volt. Összességében az egész előadás különböző benyomásokat nyújtó részeivel, az elsődleges szinkretizmust mutatta be, az emberi tudatmegnyilvánulások esztétikai és nem esztétikai jelenségeinek szimbiózisát. Az őskor művészetét, a primitív művészetet, a majdan elkülönülő művészi ágak egységét. A légkör, amit kialakított, belengte a színpadteret és a nézőt is.

Művészi előadás volt ez az utolsó, gondolkodó és a világot sajátosan látó, a művészetet sajátos módon interpretálni kívánó előadás. Egységbe vonta a többi előadást is, sűrített és méltó befejezést jelentett.

 

(Új Symposion, 1988/12. szám)

 

Kontra Ferenc

Ház az égben

(részlet)

 

Peregnek a képek egymás után. Emir Kusturica megint elképzelt egy világot. Együtt lopakodik a nézővel a sárban, a barakkok között, az asztalnál kockázók előtt, mintha még maga sem tudná, merre kanyarodik a történet, összefüggnek-e egymással a cigányszegmentumok, vagy maradnak csupán egy jellegzetes sajátosságokkal rendelkező népcsoport hagyományainak szintjén. Az egyik jellemzőjük mindjárt a nyelv, amely behatárolja önmagát és szükségessé teszi a film feliratozását.

Kusturica korábbi alkotásaiban is feltűnt egy-egy figura, aki természetfeletti, kissé transzcendens adottságokkal rendelkezett. Ezt a „hagyományt” viszi tovább mostani főhős, aki „megbűvöli” a pulykát, a kanalat a falra mászatja, sétáltatja a konzervdobozt, végül pedig a villát gyilkos szerszámként röpíti a cigány maffiózó torkának. Ebben a világban tehát minden összefügg mindennel, egyetlen motívum kiragadása elegendő apropót szolgáltat ahhoz, hogy belelendüljünk a film átmesélésébe. Meddő próbálkozás, mert a cselekmény tulajdonképpen szavakkal elmesélhetetlen.

A kamera le-föl siklik a mészégető kemencén. Naturalista jelenetek váltják egymást. Mégsem visszataszítóak. A rútság diszkrét báját ragadja meg a rendező. Perhan meg akarja kérni Azra kezét, de a lány anyja nem találja elég „komolynak” a legényt, ezért az bánatában felakasztja magát a harangkötélre. Megmentik. Bánat ellen legjobb a harmonika. Goran Bregović stilizált népzenéje végigkíséri a történetet. Tánc a csupasz villanykörte alatt, hisz ereinkben i szene folyik. A két fiatal mégis kitart egymás mellett. Jön két filmes párhuzam. Együtt ülnek a vetítővászon előtt mint Fellini Amarcordjának hősei. És amit néznek: a Kifulladásig. De felsejlik még a Facipő fája és az Apámuram is. A villaröpítés pedig a Carrie-t idézi.

A valóság és álmok függvényeként jelenik meg, akárha érvényes párhuzamos létezés lenne. A földhözragadt történéseket is lebegteti a rendező, hogy minél hitelesebb legyen az álmokkal való egy szintbe kerülésük. A vízen apró fényjelek, a folyóban barátok és idegenek fürdenek, virágkoszorúkat dobálnak a vízbe. A megtisztulás ősi szertartása játszódik le. A szerelmespár elúszik egy faládában. És ez a láda talán ugyanaz, mint amelyik a film végén szerepel, akkor már igazi koporsóként. De legalább ilyen szürrealista a két egymás felé rohanó papírdoboz, amelyekről kiderül, hogy csak a gyerekek játékai. És szükség esetén a menekülés fontos eszközei.

Perhan nagybátyja szenvedélyes szerencsejátékos. Egy este még a nadrágját is elkártyázza. Az anyjától mindenáron pénzt próbál kicsikarni, hogy fedezhesse adósságait. A ráhatás egyik módja, hogy a fatákolmány putrit egy kötéllel felhúzatja a magasba. Hogy a jelenet hatásosabb legyen, még az eső is zuhog, éjszaka van. Nem véletlenül lett a szimbolikus értékű képsor a film címadója: felhúzni való ház, felkötni való ember, egy pusztulásra ítélt putri, amely mégiscsak otthon, amelyet egyetlen mozdulattal a levegőbe lehet emelni, ki lehet forgatni a négy sarkából bárki szeszélye folytán; de ugyanezzel a mozdulattal az otthon közelebb kerül az éghez, az álmokhoz, ahol mindenki otthon érzi magát.

Az otthont cukrozott piros almák jelképezik, amit a hősök magukkal visznek az útra. Az elrobogó autó után kutyák futnak a porban. Távolodnak az integető kezek. Porba vész a biztonságot jelentő otthon, a múlt, ahova soha többé nem lehet ugyanúgy visszatérni. Mintha tudnák ezt a bizonytalan jövő felé száguldó hősök, akiknek az életében jelentős fordulat áll be. A piros alma szerencsét hoz a hiedelem szerint, de csak a film végén harap bele Perhan fia, ez jelent némi optimizmust. Perhan és húga viszont nem harapnak bele a nekik készített cukros gyümölcsbe, ezért elkapja őket a gépszíj. Eleve elrendelt sorsuk elől nem futhatnak el. Az autóban a gyerekek képzeletükkel töltik ki a sivár tereket. A kislány anyját látja menyasszonyi ruhában. (A fehér ruha mint a tisztaság jelképe végigvonul a filmen.) Megérkeznek a kórházba, a kislány lábát műteni kell, az útravalónak hozott piros almák szétszóródnak a kórházi folyosón. Valami helyrehozhatatlan történik. Besétáltak a gyerekkereskedők csapdájába. Mind sötétebb kontúrokkal rajzolódik ki egy kiskorúakkal manipuláló maffia körképe. A rendező egy kamasz szemével láttatja azt eseményeket, közben gondosan átsiklik afölött, hogy voltaképpen miként juthattak át a gyerekkereskedők szállítmányukkal a határon. A jogi vonatkozások a háttérbe szorulnak.

A színhely Olaszország. A csemeték hamar megtanulnak kéregetni, lopni, fosztogatni. A lányok szinte még gyerekként prostituáltakká lesznek. Perhan megtanul a saját szakállán dolgozni, a lopott holmit nem adja át a gazdának, hanem elrej... […]

 

(Új Symposion, 1988/12. szám)

 

Földbe ásott keresztek

Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.

 

Épp letenni készültem a Híd 1988. évi márciusi számát, s csak úgy kíváncsiságból megnéztem még a Krónika című rovatot. Először ott találkoztam a hírrel, miszerint Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című regénye nyerte az előző évi regénypályázatot. Hangsúlyozom, hogy először, mert később már zavart is, hogy mindegyik újság szóról szóra ugyanazzal a szöveggel közölte, vette át a hírt. Arról van szó ugyanis, hogy a Bosnyák István, Fekete J. József és Juhász Géza összetételű zsűri szerint „Kontra Ferenc kézirata egy konkrét tájegység közösségi létezésének és tájmítoszának sikeres alkotói megragadása. A lírikus szerkesztésmód és a prózaversritmus embersorsok sokaságát fogja össze füzérszerűen, s e sorsközösséget a tragikus balladai hangulata hatja át...”, stb., stb., stb... Attól függetlenül, hogy ez a zsűri hivatalos véleményezése, nem tartom szükségesnek, hogy az összes jugoszláviai magyar újság szóról szóra ugyanazt közölje, mert ez elriasztja az olvasót. Magam is félve vettem, a kezembe ezt az alig száz oldalas kis könyvet, s – feltehetően emiatt(?) -- kellemes megkönnyebbülés töltött el, ahogy olvasni kezdtem. Ez a melegen kellemes érzés azonban hamar elpárolgott, hideggé vált, ugyanis a regényben már a legelejétől benne van a tragédia hangulata, a halál lehelete, s ez még a lakodalmi légkört is kitölti. Emberi sorsokat mutat be a szerző, melyeket csupán a helyszín és a főhős köt össze, aki valahogy mindig a közelben forgolódik.

Ez a főhős egy paraszti család ifjú sarja a regény legelején még kisfiúként figyeli szüleinek és a környezetnek a mozgását. Kontra úgy formálta regényét, hogy a bemutatott sorsok fájdalmasan érintsék Janit, ám az ő legmélyebb fájdalma csak a végén jöjjön elő. A tanyasi életet ábrázolja a szerző regényének első felében. Megható az a gyermeteg és makacs szeretet, amely Janit egy egyszerű kosárhoz fűzi, talán csak azért, mert ő választotta ki (amikor megvették). Idézem: „...ezt vittem magammal a hegyre, akkor is, amikor a fülét dróttal kellett megerősíteni, amikor régen lekopott róla a díszítés;...” Ez az életmód azonban nemcsak szépséget ad „elszenvedőjének” a friss levegőjével és a viszonylagos „szabadságával”, hanem veszélyhelyzeteket is teremt. A tanyák egyik legnagyobb nyári ellensége a tűz: „Nem tudnám pontosan felidézni, mi volt az az apró jel, amire felriadtam, talán a sötétkék égbolt felé kapaszkodó lángnyelvek vibráló fénye verte ki szememből az álmot (mint amikor a víz alól feltekintettem a bárányfelhőkkel pöttyözött égre), egymásba mosódtak a foltok, és az édeskés füstszag lassan eljutott tudatomig.” Forgács Pista tanyája gyulladt ki, s akkor még örülhettek annak, hogy a tűz nem pusztított el mindent, ám ennek a – regény történetének szempontjából – mondjuk úgy, közepes fontosságú eseménynek egy tragédiát elindító szerepe van, ami azonban csak a folytatásban bontakozik ki.

Nem értek egyet azzal az állítással, miszerint Kontra Ferenc regénye baranyai képeskönyv (Utasi Csaba, Híd, 1988/10, 2091. old.), mert bár a történések színhelye a Drávaköz, véleményem szerint a Drávaszögi keresztek esetében inkább beszélhetünk sorsregényről, mint tájregényről. Méghozzá olyan sorsregényről, amelyik a századelőn élt emberek sorsát mutatja be. Szomorú sorsát, melyben vegyítve van néhány olyan felemelő pillanat, amelyik óhatatlanul bekövetkező tragédiákat vetít előre: „Csordult a fürtöktől terhes tőkére a sűrű, őszi fény, akár az akácméz. Pattantak szét a gyöngyházfényű bogyók a csuprokban. Ilyenkor voltunk mindig a legtöbben, összejött az egész rokonság a hegyről, a faluból, a tanyákról. Összesegítettünk. Egyszeriben hangos lett a hegyoldal. Zörögtek a vödrök. Évelődtek egymással a szüretelők:...” A hangulat, úgymond, kellemes, hiszen kedvvel folyik a munka és szép dolog az összetartás, ám Kontra szavai úgy hatnak, mint a brácsa, s az egyre gyorsuló tempó magával hozza a száguldó autóban ülő ember félelmét. Ám a sofőr ezúttal magabiztosan tartja kezében a kormányt, ügyesen irányít a kanyarban és kikerüli a zöttyenőket.

Szép példa az emberi megtörettetésre Ronec Mihály meséje, aki egy kocsmai tűzvészből kiindulva egy rémtörténetet kerekít, tanulságot mondva Jani szüleinek, és főként Janinak: „Erre azt motyogtam, hogy bármit megteszek, amit csak kívánnak. Bármire hajlandó vagyok, csak szabadítsanak meg végre undorító terhemtől. Kezdtem észre térni, felmértem a helyzetemet, azért beszéltem ilyen – tőlem szokatlan – udvariassággal.” Nagy jelentőséggel bír a falubaköltözés a főszereplőre nézve. Öröm is egyben, ám megpróbáltatások elé állítás is, amit azonban a szerző nem dolgoz ki részletesen, pedig ezáltal lehetősége nyílna a drávaközi emberek, az ő mentalitásuk, gondolatviláguk bemutatására. Ez egy kihagyott lehetőség, egy ziccer, melynek kihasználásával Kontra jelentősen emelhetett volna regényének tájbemutató értékén. „...egy ismerős tekintet. Fájdalom bujkált az arc könnyű árnyékaiban. Márványbőrén tökéletes összhangban helyezkedett el az orr arányos vonala, a szemek tiszta íve...” Ezt Szalma Mariska fényképének kapcsán mondja el a mesélő, melyet frissen vásárolt házuk padlásán talált, s az a rituális gondolat és mozdulat, mellyel visszahelyezi régi helyére – bár látszólag kevésbé jelentős részletről van szó – tisztelgés, hálaadás egy irreális álomnak, a tudatalatti, ám egyre tudatosuló érzelmek győzelme.

Hasonló, ám sokkal mélyebb Annának – Téglás András feleségének – a cselekedete, aki Pistától való gyermekének titkos sírhelyénél – a falutól ez igen messze esik – egy  hóembert épít. A gyermek koraszülött volt, ezért halt meg. Forgács Pista nem is tudott a dologról semmit. Anna még a tűzvész után otthagyta, melyről csak a folytatásban derült ki, hogy Szabó Jóskáék gyújtották fel heccből a szalmakazlakat, de a tűz megállíthatatlanul elpusztított minden mást is. Jóskát azonban utoléri a fagyhalál, s ő már ki tudja hányadik áldozat a regény során.

„...ami orvosolhatatlan, az bennünk, rajtunk esett meg...” -- mondja Jani édesanyja, s ezzel a néhány szóval összegzi is a regényt. Amit gyógyítani kellene, az annyira láthatatlanul bújik meg az emberekben, hogy gyógykezelése lehetetlen.

Kontra végül még rámutat, hogy az emberek ma is ugyanolyanok, mint voltak. Gábor mester örökségét a szívtelen – mondhatni: gaz – rokonok attól akarják elszedni, aki az utolsó napjaiban is gondozta, az egyetlen embertől, aki hű maradt hozzá, akit az jogosan megillet. Itt a végén azonban elkapkodottnak érzem a regényt. A szerző a Hordós házaspár szörnyű halála után majdnem átmenet nélkül Jani apjának halálát írja le, s a hirtelen jött váltás zavarólag hat az olvasóra.

Végül hadd mondjam el, hogy ismervén a jugoszláviai magyar irodalom jelenlegi állását, Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című regénye, ha nem is dobogós, de élvonalbeli mű, melyet érdemes elolvasni. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom.

 

(Új Symposion, 1988., 10-11. szám)

 

Lovas Ildikó

Versek éve '88*

 

Nemrég jelent meg a Híd március számában a jugoszláviai magyar költők műhelye, a Versek éve, melyben negyvenkét szerző mutatkozik be legfrissebb alkotásával. A verseskötetnyi összeállítás számos tanulsággal szolgál. „Modernnek számító költői világérzés összes elemei: peremlét iránti vonzódás, magány, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, talajtalanság, gyökértelenség... megverseltetik a fiatal költők verseiben.” (Podolszki József: A mutatványköltészet-modell irodalmunkban, Új Symposion, 1987/5-6. szám) Mottónak tekintem Podolszki gondolatait, azon egyszerű oknál fogva, hogy a verseket magam is hasonlóképpen ítéltem meg, egyre csak ezt láttam, mintha megbélyegzett lennék, aki nem tudja és nem akarja befogadni a modern költészet bármely remekét, hozzá kell tennem, hogy jugoszláviai magyar alkotását.

Mintha mindenáron arra törekednénk, hogy specifikus, csak ránk jellemző, felismerhető és sajátos legyen költészetünk, e törekvés realizálása azonban gyakorta kudarcba fullad: a „verstechnológusok kitenyésztett,dédelgetett társaságába” (Podolszki József) való bejutás a cél és a végkifejlet már csak póz marad, ami önmagában eleve nem fejezhet ki túl sokat... Gondolok itt a legfiatalabbakra:

 

otthon

otthon

oton

coton

(Szabó [Palócz] Attila: Karácsony),

 

de utalhatnék a pályakezdő Varga Szilveszter „how are you my dear friend” kezdetű versére, amelynek hiába ad lüktetést az ismétlődő első sor, kiégettnek tűnik:

 

nálunk csak szárzon

lehet szörfölni

(Varga Szilveszter: Cvijić utca 24).

 

Verse nem nyújt semmi újat, az ilyesfajta Weltschmecktet talán inkább a Képes Ifjúságban kellene megjelentetni. Sorai a magánélet szférájában toporognak, nem tudnak általános, emberi tartalmakat kifejezni. Hasonló észrevételeim voltak olvasás közben még néhány vers esetében: rokon vonásokat mutat a Disznótoros karácsonyi vacsora Csurgón (Gulyás József) és Fülöp Gábor „nullával-kezdődő-rendszámú-mercedese”, vagy a párhuzam kedvéért említhetném még Guelminó Sándor Műfajok című költeményét. Felmerül a kérdés, hogy ezeket a tartalmakat így kell-e versbe szedni? Mert annak ellenére, hogy a modern költészet egyik jellemzője, hogy a „munkásmozgalom és a marxizmus felé tájékozódnak, (…) illetve teljes kiábrándulást, végletes kétségbeesést hirdetnek” (Kovács-Szerdahelyi: Irodalomelméleti alapfogalmak), a költő személyes kis bosszúságait és kicsinyes sérelmeit nem vetítheti ki az egész társadalomra. Ezeknek kitűnő ellenpéldája Bosnyák István A csillagok csillaga és a Csodák évezrede című verse, ő a költő, akiben szenved, sír, átkozódik, ujjong a kor (Ady Endre). Rút a szép – ez Bosnyák István másik verscíme,  melynek alapján akár Shakespeare boszorkányaira is asszociálhatunk, csakhogy akkor „szép a rúttal” kellene folytatni. S vajon így van-e? Vagy valóban ez lenne költőink végkövetkeztetése, amit a vers utolsó sora tartalmaz: „jaj be rút a Rút”? Talán erről kívánnak meggyőzni bennünket esztétikai síkon mások, vagy még talán erről sem, mert ahogyan Fülöp Gábornál olvashatjuk: „akkor színe is lenne a szagnak”.

Kiviláglik, hogy már szinesztéziára sem futja az erőből, félreértés ne essék: nem a metaforák szédítő tömkelegét vártuk, mert a kép-telen verstípus kialakítása, művelése lehet ugyanolyan művészi értékű, mint a „képtelítettségé”, a tézis ismert: „nem döntő kritérium, hogy lírikus használ-e metaforát vagy sem, (…) beéri kevesebbel, a hagyományosabb motívumkinccsel”, de itt a folytatása is Mukarovsky gondolatának, amely tanulságos lehet a Versek éve olvasása közben: „döntő ismérve viszont a tehetségnek az, hogy a költő dezautomatizálja-e a a köznyelvi használatban agyonkoptatott szavakat, képes-e funkciójuk megváltoztatására.”

A Fülöp Gábortól idézett feltételes mondat meggyőző erővel bizonyítja, hogy költőink kevés, de jelentős kivétellel tudatosan negálják mindezeket, úgy kívánnak „átszemantizálni”, hogy nem cselekszik meg ezt. Példa erre az Elveszett szemfény (Szabó [Palócz] Attila) és az Egy lány messziről (Gulyás József) című sláger.

A vers nyújtotta lehetőségeket talán Ács Károly használja ki a legjobban, verse az áthajlások és keresztrímek segítségével hitelesen fejezi ki a lelkiállapotát, valamint azt, hogy verset írni talán még most, ebben a korban is lehet, melyben, miként Sinkovits Péter írja:

 

egyszerűsödnek a szavak

gyakran didergünk

csak a szénégetők melegednek

távoli gyermekkönyvekben

(Sinkovits Péter: Létfejtő)

 

Az idézett Létfejtő című vers bizonyítja, hogy napjainkban is lehet élvezettel, műgonddal verset írni. Kevéssé kimunkált, József Attilára emlékeztető fohásszal élt Koliger Károly Elemek párhuzamai IV. című versében:

 

Negyven éve a fű benövi a vérző bokát, sarut.

Négyszáz éve éhínség pusztít, bőg, hull a barom.

Négyezer éve el, el, népek indulnak Anatóliából.

Négymillió éve tar mesefák regélnek. – Kellék:

(Koliger Károl: Elemek párhuzammal IV.)

 

Érdekes az ellentéteinél megmaradó Szólok – elhallgatok „smaragdversrészlete”:

 

robbanjanak a smaragdsavak

dőljenek a smaragdfalak

derékban törjenek a smaragdfák

pusztítson a smaragdhalál

égjen a smaragdszakáll

dögöljenek a smaragdvadak

smaragdba kövüljenek a

smaragdhalak

(Szügyi Zoltán: Szólok – elhallgatok)

 

Esztétikai kategóriák, költői nyelv, a költő, aki érzékenyen látja az életet – a felsorolt mozzanatok összefűzését tartalmazza a következő megállapítás is: „az élet önmagában tükrözve minden művészet lényege, és tartalma az, hogy az életet mint olyant ábrázolja... a múltnak is elevennek kell lennie, hogy bekerülhessen a művészetbe” (Helidon, 1974/3-4. Meyer). Nyitott kérdés, hogy a

 

tele vagyok tablettával és itallal

bezenéltem

(Fenyvesi Ottó: Gimmie, gimmie, gimmie)

 

valamint a

 

Piaci kofa sápítozik,

mialatt a pultok között

egy elszabadult farönk

káposztafejeket döngöl

(Veszteg Ferenc: Mit görög a farönk?)

 

valami ilyesmit fejez-e ki a maga művészetével, sajátos versbeszédével?

Kontra Ferenc, Beszédes István, Tolnai Ottó és Bozsik Péter, akik méltóképpen képviselik és védőbástyái a jugoszláviai magyar költészetnek, és akik állandóan jelen vannak, aktívan alakítgatják irodalmi életünket – mint ismeretes Kontra Ferenc kapta az 1987. évi regénypályázat első díját; Tolnai Ottónak pedig megjelent egy kiváló kötete –, éppen ezért, velük foglalkozni csupán a Versek évén belül lekicsinylő lett volna.

Kiemelhetjük még Ladányi Istvánt és Vankó Gergelyt, akik verseikben tömören fogalmaznak, mégis sokat mondanak. Filozofikus hangulat uralkodik ebben a néhány versben, sajátos lelkiállapot az, amit csupán néhány szó fejez ki széles látóhatárt nyitva. A téma örök, csak a megformálás más, és ezekben a verssorokban ismét felfedezhetjük a lét és nemlét öröktől izgató problematikáját, amelyet kicsinyességtől mentesen fogalmaznak meg. A gondolkodó ember, akinek akinek fiatalsága, illetve kifáradtsága nem kiábrándulást (befejezésül ismét Podolszki József szavaival élve: „mímelést, pózt, eltanult, begyakorolt élményeket, léthelyzetfestést”) nyújt, hanem elgondolkodtat, és megengedi, hogy a befogadó ugyanúgy szintről szintre haladhasson, az interpretációban, mint ahogyan azt az alkotó tette. Ami egyszerűségében tökéletes, annak nincs szüksége arra, hogy többszörös asszociáció révén jusson el a megértésig.

 

* Elhangzott a Versek éve '88 bemutatóján, az újvidéki egyetem Bölcsészettudományi karának Magyar tanszékén 1988. április 20-án.

 

(Új Symposion, 1988/6. szám)

 

Az esztétika csöndje

 

„Milyen kicsi vagyok, milyen szabad vagyok, dögöljetek nagyok” (Bada Tibor). Ámbár lehet, hogy – a középiskolások színművészeti vetélkedőjéről lévén szó – a „milyen zseni vagyok...” megfelelőbb lenne.

Tény azonban, hogy ez a Bada-sor axiómaként is felfogható, s akkor nem szorul magyarázatra. S ez lenne a legadekvátabb, már csak azért is, mert így felel meg legjobban az alkotóknak, így fejezi ki legjobban a látottakat, s így jelez eleve főhajtást a színművészetin felvonuló generáció előtt (már azok előtt, akikre érvényes ez az axióma). Mindenféle polémia a látottakkal kapcsolatban a Parnasszus-beliek megvetését vívja ki, ahogyan az már a helyszínen is kiderült, így ad acta kell, hogy legyen. Ha nem kívánunk megvetettek lenni, mint például a zsűri volt. S nem kívánunk. Csak néhány gondolatot vetünk papírra az Achilles-sarok nélküli alkotókról, előadókról.

Péter Ferenc: Akiért Szapphó vezekel... című alkotásáról szólunk először. Szapphó a vágy költője volt, Péter a vágy táncosa, alteregója. S ahogyan a költőnő a szerelmi vágyakozás nyílt feltárása révén vált ismertté a lírában, s a vágy biológiai részletezésétől sem riadt vissza, ugyanúgy, pontosabban hasonló módon irt Péter is. „Remegően, félve, halóan”, ahogy a műve címében szereplő „tizedik múzsa” is tette. Természetesen az irodalomban nem új sem a téma, sem a megfogalmazás, még a nyíltsága sem túlságosan merész, ha eszünkbe jut Catullus megfelelő verssora, a „majd szátokba és seggetekbe fúrom”; de érdekes szöveg, noha a problematika, amelyet megfogalmaz, a lelki gyötrelme a vágy táncosának itt-ott következetlen, vagy csak úgy kívánja bemutatni. De ezt mindig ellensúlyozza Szabó Palócz Attila rendíthetetlen és teljesen hiteles homoszexuális étkezése. Szabó Palócz Attila: az ihletett művész. Már láthattuk egy előadását (Bíborszürke porfelhő), amelynek megírására egy fiatal lány öngyilkosságáról szóló újsághír ihlette, most viszont Gyurkó László Faustus doktor boldogságos pokoljárása című regénye ihlette egy multimediális káosz bemutatására. Az előadás a káoszt kívánta bemutatni a médiumok halmozásával, s káoszt teremtett ugyanezzel. A kettő kölcsönösen kiegészíti és meghatározza egymást. Ámbár elképzelhető lenne egy olyan előadás, amelyben az egyik elem, tehát vagy a káosz vagy a médiumok halmozása kevésbé lenne domináló, és ez a nézhetőség javára válna, tehát kevésbé lenne szétziláló és sokkoló, így nyilván az előadás nem érné el a célját.

A Pó-csoport mutatta be a szerzői kollektíva által megírt Kereszténység magától kan-csók című alkotást. Mint a szerzők és más alkotók, résztvevők megállapították, a Harmat mellett ez volt a legjobb előadás. Itt vitának nincs helye, esetleg csak néhány szerény meglátásnak, ami természetesen a szerzők, más alkotók és résztvevők véleményét támasztja alá. Sokkal kevésbé volt közhelyszerű, mint a végül is egyik legjobb előadásnak kinevezett Kutyák, lerázta magáról a konvenciókban megfáradt színház kötelékeit, ami a Kutyákról nem mondható el, s a hegeli filozófiára (lásd: Képes Ifjúság-beli nyilatkozatuk, 1989. április 12-i szám) alapozódó előadás megvalósította a hegeli gondolatot: „A művészetnek az a feladata, hogy a közvetlen szemlélet számára érzéki alakban és ne a gondolkodás, általában a tiszta szellemiség formájában ábrázolja az eszmét” (G. W. F. Hegel: Esztétikai előadások, I. kötet). Éppen emiatt mondható el, hogy ez az előadás volt a legkövetkezetesebb, s ezt a nagyon is megkomponált káosszal érték el. Ez nem a Palócz-féle káosz a káoszban és a káoszért – mert az nem tudta meghaladni önmagát és egyáltalán nem tudott a primer zűrzavarnál többet nyújtani, de tekintettel arra, hogy „milyen kicsi/zseni...”, ezt nem róhatjuk fel neki –, hanem a rend káoszból megformálva.

Molnár V. Zoltán – Urbán András: Harmat. Rendező: Urbán András – AIOWA. A legjobb előadás. Ezt senki nem kérdőjelezte meg, de meg sem indokolták kellőképpen, még a zsűri részéről sem, leszámítva azt a néhány tetszetős frázist, amivel az előadás után értékelték. S ez nem biztos, hogy jól van így. Mert tudni kell, hogy miért egyértelműen ez a legjobb előadás. Az, hogy általában nem tudnak hozzászólni érdemben, egyfajta siker, de nem okvetlenül elismerés. Az értetlenséget legjobb bölcsen eltitkolni. Pedig inkább ezt kellene kinyilvánítani, hogy igenis értetlenül álltunk ott előadás után. Mert szokatlan az érzéki alakban történő kifejezés. Szokatlan az üzenetnélküliség, ami végül is célja volt az előadásnak. Ezért a legjobb előadás. Mert egyszerűen túlhaladott mindenf elfoghatót. S ez előtt fejet kell hajtani.

Ez a főhajtás lehet az idei első díj, s tudhatjuk, hogy ez minden magyarázatnál több. Mert minden verbalizmus lekicsinylő ajakbiggyesztésre talál a szavakat, szöveget, s ebből ebből származó konvenciókhoz kötődést elhagyó darab esetében. Ezt az előadást nézni kell.

 

A Bada-verssor „dögöljetek nagyok” része is ugyanolyan fontos, mint a középiskolások szabadságát és nagyságát hirdető első rész. Már csak azért is, mert a két napig tartó vetélkedőnek ez volt a fő létérzése. S ugyanezt fejezték ki azt előadások is. Evidens azonban, hogy ezt mégiscsak az alkotók, az előadók tudják legjobban, s bárki bármit mond, nos, arra nagyjából az vonatkozik, hogy olvassa el figyelmesen az említett Bada-verssor vonatkozó részét.

 

Lovas Idlikó

 

(Új Symposion, 1989/5-6. szám)

 

„Quinque alia quinque”

Heinrich Böll: Asszonyok rajnai tájban, , Magvető Könyvkiadó, Világkönyvtár sorozat, Budapest, 1987.

 

„...ahogy szintén te intézted el, hogy senkit se vádolhassanak többé háborús kilengésekkel.” Volt nácik a nyugatnémet politikai életben? De Böll nem csak emiatt aggódik.

Heinrich Böll a második világháború utórezgéseiről a háború utáni, vagy inkább mai nyugatnémet politikai életben. Ám tegyük hozzá: nem csupán arról. A cselekménye a mában játszódik, s bár a kezdet kezdetén teljesen ismeretlenül csengenek az olyan nevek, mint Chundt, Wubler, Halberkramm, Blaukräm, Bingerle és mások, a folytatásban némelyikük felismerhető a mai nyugatnémet politikai színtéren. Korántsem mindegyikük, hiszen többségükben olyan emberekről van szó, akik a felszín alatt tevékenykednek, a kezükben tartva a nagypolitikát. A munka mellett bálak, misék, házihangversenyek töltik ki idejüket.

Böll hősei a miniszterek, bankárok és vezető politikusok között azonban valaki nem illik a képbe. Erika Wubler, a volt cipősbolti eladólány, a szintén a háttérben tevékenykedő Hermann Wubler felesége megelégeli ezt a színjátékot. Nem ő az első, s mint később kiderül, nem is az utolsó. Az ex Blaukrämerné, Elisabeth Blaukrämer, akinek a házasságát a miniszterrel az egyház is semmisnek nyilvánította, már szanatóriumban él. Egy olyan szanatóriumban, ahová azok kerülnek, akiknek az egyetlen betegsége az, hogy nem tudnak, és nem is akarnak hallgatni az igazságról. Ebben a szanatóriumban aztán mindegyiküknek megadatik a lehetőség arra, hogy egészségi, és főként pszichikai állapotuk odáig fajuljon, amilyen szinten már tényleg szükséges a szanatóriumi kezelés.

„Mivel ebben a regényben minden a képzelet műve, csak a képzelt cselekmény színhelye nem, a szokásos óvónyilatkozatok egyikére sincs szükség. A hely vétlen, nem vélheti, hogy érintve van” -- írja Böll mindjárt az elején. A színhely pedig Bonn. És mivel nem vélheti, hogy érintve van, valójában a város a főszereplő. A cím azonban azt jelzi, hogy asszonyok állnak a mű középpontjában. És tényleg. A valódi főszereplők asszonyok – Erika Wubler, Katharina Richter, Elisabeth Blaukrämer, Eva Plint és mások –, s valójában ők képezik – mondhatnánk határolják – a helyszínt. Ezek az asszonyok mind másmilyen származásúak, s gondolataik, érzelemviláguk mégis hasonló, elképzeléseik padig rokonok.

Megjelenik a rossznak, a pusztulásnak,a szemétnek az emlékműve is, egy háború folyamán elhurcolt és meggyilkolt zsidó család azóta üresen álló, egymagában roskadozó, s az idők során romhalmazzá vált, egykoron fényes házának képében. Az örökös Amerikában él, mindössze tizenöt éves és a legnagyobb felkínált pénzösszegekért sem hajlandó eladni örökségét, ami azért is furcsa, mert rokonaival együtt szegényen tengődik az óceán túlsó partján. A pénz tehát jól jönne, ám a gyermek – kinek gondolkodásmódja felnőtt embert tükröz – kitart elhatározása mellett, miszerint meghagyja a romokat emlékműként őseinek. S mint tudjuk, az emlékművek megfizethetetlenek. A szerző tudatosan használja ezt a jelképet témájának és szereplőinek a megbélyegzésére.

Böll azt mondja: „A velem valóknak mindenütt, ahol csak vannak.” Tehát nekünk is. Csakhogy képesek vagyunk-e felfogni üzenetét, hiszen az NSZK politikai életének hátteréről szerzett ismereteink nagyon csekélyek. Ám Böll utal arra, hogy nemcsak az általa kiválasztott helyszíneken játszódhatnak az események: „A hely vétlen, nem vélheti, hogy érintve van.” S hogy Böllben ez is tudatos, azt igazolják Erika Wubler szavai: „Egyetlen szó, de még egy bíborosi sem hangzott el a bombák és a rakéták ellen, egy hangs e. A tiéd se. Akkor miért csodálkozol, hogy oda a vigasz, oda az a makulátlan szépség, amelyet valaha még egy kenetes prédikáció se háboríthatott volna meg.”

Ebben a sivár és önös érdekekért harcoló világban azonban létezik valaki, aki lázad. A maga emberséges módján. Barátja „balesetének” napján baltával veri szét a vagyont érő hangversenyzongoráját, majd betüzeli az egészet. Senki sem érti meg. Nem fedezik fel a tett rituális mivoltát, fanyar eleganciáját, s csak a lázadás elemének tartják, mondván, hogy mivel a pénznek nincs szíve, így nem vághatta abba a baltáját. Pénzt ad az államkasszából egy fiatal lánynak, hogy Kubába utazhasson, s csak arisztokrata származása menti meg a börtöntől. Karl von Kreyl grófról van szó, akinek a felesége, a szintén grófi származású Eva Plint egy proli ügyvéddel él együtt, aki a miniszter beszédeit írja és „táplálja belé”, a hálószobája falán pedig Che Guevarra fotója lóg. Karl egy törvénytelen anya szintén törvénytelen lányával él, akitől máris van egy törvénytelen gyermeke. Abból tartják fenn magukat, hogy Katharine pincérnőként dolgozik Wubleréknél, ahonnan egy botrány után távozni készül, Karl pedig a Mercedes gyártmányú autókról lopkodja le a cég jelét orosz megrendelőjének. S ez a fiatal gróf követőre talál. Valaki éjszakánként bankárok hangversenyzongoráit szereli szét és készíti elő a kandalló mellé tűzifának.

Megjelenik a vallás is. A politikusok – inkább csak új szavazatok megszerzésének céljából – nagy miséket, egyházi szertartásokat szerveznek, melyeken az igaz hívők szerepében tündökölnek. A bálokra, estélyekre is hívnak egyházi vendégeket, leginkább csak azért, hogy jót kacagjanak rajtuk, s kevésbé – mint ahogyan azt állítják – az egyház iránti tiszteletből, s a saját vallásosságuk jelképeként. Ezen a ponton a szerző ironikusan szövi fonalát, nem kevés együttérzést vegyítve bele. S bár itt a legszembetűnőbb ez az ironikus együttérzés, azt elmondhatjuk, hogy a regényt végigkíséri valamiféle különleges – talán egzotikus – ízt adva aggodalmának. Engem ismét meglepett Böll eredetisége, nemcsak azáltal, amit leír, hanem azáltal is, ahogyan azt teszi. Nagy kölni bohócnak nevezték, s azon töprengek, vajon nem sértő-e ez, hiszen Böll bár mindig eredeti, ugyanúgy mindig távol is áll a cirkusztól. Végül is azt kell mondanom, hogy nem, mert amit bohócságnak lehet nevezni nála, az az egyedi komolyságából fakadó kevésbé átlátható hangulata.

Böll e monológ- és párbeszédregényének, mely sajnos az író utolsó műve, s amely Bor Ambrus fordításában jelent meg most magyar nyelven, a nőalakjai emlékeztetnek a szerző korábbi hires nőalakjaira. Harciasak és merengők, magányosak, támadók és visszahúzódók sorakoznak egymás mellett. Ami pedig közös sorsa mindegyiküknek, az a vagyoni állapotuktól független szenvedés, mely irreálisan – vagy talán reálisan(?) – a vagyon növekedésével növekszik.

Böll megérezve tán(?), hogy az idő sürgeti, ezzel a fájdalomérzettel zárja regényét, ezzel az ólomsúlyú fájdalommal: „Eleinte, már a Johaneshausban olyan sok volt az ólom: legyen a végén is ólom. Illik ez az én ólomsúlyú létemhez.” Azt hiszem, ettől szebben nem is zárhatná regényét a szerző, és regényével együtt életművét is egyben. Méltó befejezése ez egy Emberi életműnek.

 

(Új Symposion, 1988/10-11. szám)

1993. dec. 7. 0:00 - írta szpray

Péntek este fél tizenkettőkor indultunk, és egy shoping-túra erejéig megjártuk az utat Budapestig oda-vissza. No persze, a valódi ok, amiért útra keltem, az volt, hogy időközben megjelent az a Kapun kívül című kötet a Pelikán és a Kriterion Kiadó közös gondozásában, amelyikhez még valamikor a tavasszal adtam le három novellát (melyekből csak kettő került bele) Faragó Kornéliának, a vajdasági anyag szerkesztőjének. Vajdaságból négyen kerültünk bele ebbe a Határon túli magyar írók antológiája alcímet viselő kötetbe: Lovas Ildi, Jódal Káli, Hász Róbert és jómagam. A többiek listája kicsivel hosszabb lesz: Fábián Nóra, Grendel Lajos, Győri Attila, Hogya György, Jakabffy Tamás, Kisgyörgy Réka, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Mórocz Mária, Talamon Alfonz, Vida Gábor és Visky András. A kötetnek összesen négy szerkesztője volt: Faragó Kornélia, Grendel Lajos, Kántor Lajos és Szabó István. Nos, igen, Grendel Lajos a saját írásait is beszerkesztette – erről máris hallottam rosszalló megjegyzéseket.

Habár a csütörtök esti, az Újvidéki Színházban megtartott Forumos könyvbemutatón Faragó Kornélia már a kezembe nyomott belőle két példányt, az utazást már nem mondtam le. Meg az az ötezer forintos tiszteletdíj, ami ugyan nem sok, és jugoszláv viszonylatban nem is elhanyagolható, hiszen itt hónapokig el lehet éldegélni belőle – ha ugyan hazahozza az ember, mint ahogy én nem tettem.

A váratlan/véletlenszerű megismerkedés Bacsó Péterrel: Tarján Miklóssal, a kötet egyik felelős kiadójával, a Pelikán Kiadó egyik társtulajdonosával úgy beszéltem meg még két héttel ezelőtt – amikor először szóba került az utazás lehetősége –, hogy szombaton tíz és tizenkét óra között várni fog a kiadóban. Tizenegy volt mire odaértünk. Előbb persze még azt sem tudtam felbecsülni, hogy a várakozást a határon, a csúszós utakat és a várható havazást is beleszámítva, mikor érkezünk meg Pestre, nemhogy aztán még mikorra találunk oda az V. kerületi Irányi utca 17-be.

Volt is elég bajunk a metrózgatással, mert bár első ízben ezúttal még jegyet is váltottunk, az utcanévváltozások alaposan megkeverték az életünket. Mert hiába hagyták kint az utcasarkokon a régi, áthúzott utcanévtáblákat is az újak mellett, a metróban semmi sem jelzi, hogy egyik-másik térnek mi lehetett a neve az elmúlt negyven évben. Így például mi a jól ismert Felszabadulás tér felé indultunk, de aztán mégis a Ferenciek terén kötöttünk ki. De például Élmunkás tér se létezik többé…

No, mindezen viszontagságok ellenére tizenegy után néhány perccel már ott álltunk az Irányi utca 17. bejárata előtt, és csak bámultuk a sok táblát, címert, cégért, akármit, ugyanis az épület egy múlt századi bérkaszárnyára emlékeztetett, melynek minden lakását, minden szobáját most az újabb időkben kiadták bérbe, és a legkülönfélébb intézmények, szervezetek, kiadók, irodák, kisiparosok stb… stb… stb… székelnek most ott. Köztük a Pelikán Kiadó is.

Ott álltunk tehát a helybeli, budapesti szemnek, szemeknek, szempároknak nyilvánvalóan tehetetlenül, tehetetlenkedve. Ezért is szólíthatott meg bennünket az az akkor számunkra még ismeretlen, névtelen, hétköznapi járókelő is, akiről csak később derült ki, hogy tetőtől talpig, egyes szám első személyben Bacsó Péter:

– Kit keresnek – kérdezte.

– A Pelikán Kiadót – hangozott a válaszunk.

– Jöjjenek velem, én is oda megyek.

Nem kell ezen csodálkozni, hiszen nincs abban semmi különös, hogy Bacsó Péternek a nyomára lehet bukkanni a Pelikán Kiadó környékén, ugyanis, mint az utóbb kiderült, Tarján Miklós mellett ő a másik társtulajdonos. És még plusz egy titkárnő dolgozik velük – minden mást külmunkatársi rendszerben végeznek.

Kávé, beszélgetés, ismerkedés…

Habár nem szeretem az ilyesmit, végül mégis ott kötöttünk ki, hogy csak panaszoltuk, milyen szar is itt nálunk a helyzet: anyám otthon süt kenyeret, stb., stb., stb… Tarján is elpanaszolta, hogy amíg Erdélyben és a Felvidéken probléma nélkül terjesztheti a könyvet, addig Vajdaságba nem tud juttatni belőle…

Főleg filmes és fotós tematika érdekli a kiadót, és ennek a szellemében készült az a másik két kiadványuk is, amit mellékelt még a tiszteltpéldányok mellé. Az egyik Mészáros Márta Napló magamról című könyve, a másik pedig egy igen impozáns kiadvány – ezúttal a Magyar Fotóriporterek Kamarájának a közreműködésével: – Az év fotói 1992.

Érdekes dolog lenne idézni most mind a kettőből valami nagyon keveset, csak hát az a probléma, hogy a fotós könyvből egy fotót lenne stílszerű idézőjelek közé rakni. Annál is inkább, mert a Kapun kívül című kötetből, az Irdleberger bögyöllői című novellámból kimaradt az a fotó, amelyiknek pedig ott lett volna a helye. Így ni: „A család akkoriban már rég két részre szakadt, s már csak öreganyám őrizgetett a szekrény mélyén egy halovány-zöld cipősdobozban (melyet fehér csíkok szeltek át) néhány sárguló fotót, bennem pedig egyre csak nőtt a vágy, a késztetés, a kísértés, hogy… (Mi is?) …mert tulajdonképpen… ez a fotó tulajdonképpen a nagybátyámról készült, amikor katona volt:

(1. fotó)”

Az év fotói 1992 című kötetből is kiválasztottam már a megfelelő fotót, Pataky Zsolt felvételét a kétszáznegyedik oldalról a hozzá tartozó mindössze kétmondatnyi szöveggel: „Motorock. A Magyar Kerékpáros Szövetség által el nem ismert klubok több találkozót is rendeztek az idén.”

(2. fotó – 204. old. – fönt, 1. kis kép)

Mészáros Márta könyvéből majd legközelebb idézek.

És mielőtt útra kelnék Újvidék felé, hadd jegyezzem le most még azt is, hogy a látogatás után a Pelikán Kiadóból a budapesti kínai negyedbe indultunk tovább. Valódi kínai negyed van ott kialakulófélben, mint a híres filmben is; Chinatown… Faye Dunnaway, Jack Nicholson… Roman Polanski… Van ott kínai hotel, kínai piac, meg rengeteg kínai… Állítólag ez a legolcsóbb piac a városban. Itt akadtam rá a Kispál és a Borz új kazettájára is – mellesleg a rendes, bolti árán –, melynek címe: Ágy asztal TV. És amit még fontos megemlíteni: a shopping-túra utolsó állomása a Rekord Rt. diszkontáruháza volt. Ott, a mélyhűtő mellett állva, úgy voltam vele, hogy a fene egye meg, ha már a tiszteletdíjamból még azt se engedhetem meg magamnak, hogy legalább egyszer vegyek valami spéci kaját, ételkülönlegességet: párolt kengurucomb vadas mártásban. Tegnapelőtt este ettük meg vacsorára. Habár vadas fűszerezésű és számunkra szokatlan ízű, mégis nagyon finom volt.

És a kötelező sajtógyűjtemény: Filmvilág, Filmkultúra, Cinema, Színház, Magyar Narancs, Kritika…

Bacsó Péter egyébként egy készülő hatrészes televíziós sorozaton dolgozik, melynek forgatókönyvét Tarján Miklóssal közösen írta. A Józsefvárosban játszódik majd és szociális témákat dolgoz fel. Persze rögtön akartam egy interjút készíteni vele erről, de azzal ütötte el, hogy korainak véli még, hogy erről beszéljen, inkább majd januárban. Akkor viszont már csak telefoninterjú lehet majd belőle, ami csak a hangminőség miatt problematikus egy kissé, ugye, a rádió esetében. A nemzetközi vonalak viszont meglepően tiszták a hazaiakhoz képest. A tanú és a Megint tanú című filmjeiről mesélt. A tanút szerb(horvát) nyelvre is lefordították, és Belgrádban színpadon is játszották. Őt is meghívták a bemutatóra. Bástya elvtárs figuráját teljesen Titóra vették…

1993. jún. 24. 0:00 - írta szpray

Itthon ülök a nappali szobában. Hajnali fél egy múlt pár perccel. Az imént másztam ki a kádból. Az Újvidéki Rádió Éjszakai műsorát hallgatom. (Horváth Rice) Vali az éjszakás és a Sympo-üggyel foglalkozik. Felajánlottam neki a Sympo-film interjúkat, ő pedig elfogadta. Péntekről szombatra virradó éjszaka volt műsoron az első rész: a Beszédes Pistával készített beszélgetés, az Új Symposion '83-'89. című vitatribün anyaga (lásd: Új Symposion, 1992/6., Sympo-film II., a függelékben) és Bosnyák István nyilatkozata, az első ún. utólagos interjú. Ma a második részben Koncz István nyilatkozik, úgy fél három-három tájban pedig a verseiből is elhangzik majd egy összeállítás az Újvidéki Televízió egykorú (1989.) Ellen-máglya című irodalmi műsora alapján (szerkesztő és forgatókönyvíró: Erlauer Csaba). A verseket Jónás Gabriella, Árok Ferenc és Korica Miklós adja elő, Lengyel Gábor pedig meg is zenésítette Koncz István Élmény, in perfectum című gyönyörű költeményét – ezt Jónás Gabriella énekli.

 

„Én mindig egyedül éltem.

És egyedül éltem át as Mást,

akiket kikerültem.

Én Mástól, egyedül, sosem féltem.

 

Történt a világ végezete előtt; –

ahogy az öntudat

számolja az Időt, –

törpe galaxis született, és megszűnt

nyomban, miután születéséről

a végtelen űrnek hírt küldött.

 

Ilyen csalás a létezés.

Pártos jövőre bujtogat,

öl, ölel és egyáltalán az erőszaknak

értelmet ad, és értelmet ad

az áldozatnak is, – a poéma maga

a színvonal és az öntudat.

 

Kellene gyerek, pénz, hatalom

s jövő! Mert semmire sem használható,

akinek túlélni nem érdemes, –

és embernek sem jó,

aki alkalomadtán nem elkeseredett,

és barikádra nem szólítható.

 

Jövő kellene! Gyerek, pénz s hatalom!

Minden kísérlet megbukik,

az idegen letagadott szerelem.

Hát fájhat a létezés! Én

nem akartam lenni, és nem akarva is,

egyedül, mint, ami van, átélem.

 

Én mindig egyedül éltem,

de biztonságban és szeretetlenül,

senkinek sem tartozom, csak épp, hogy

itt járt Koncz István, feljegyzem emlékezetül.”

 

(Koncz István: Élmény, in perfectum, az Ellen-máglya című kötetből, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1987.)

 

Ezt a dalt egyébként leforgattuk már egyszer adásban, a Hallgassunk filmet! című műsorban, amikor Koncz István nevét kellett kitalálni. (Erről majd bővebben is a Hallgassunk filmet! kapcsán.)

Ez a kötet pedig két példányban is megvan, ugyanis rögtön a megjelenése után megvettem magamnak, aztán meg egyszer nyerem is belőle:

 

„Szabó Palócz Attilának,

az Iskolarádió folyamatos irodalmi

pályázata decemberi nyertesének.

 

Újvidék, 1989. január 9.

Kaszás Károly” (s. k.)

 

A másik oldalon pedig: „A Rádióiskola ajándéka” – ex libris.

Akkor még középiskolás voltam és magyarórán azt kaptuk házi feladatnak, hogy írjunk valamit egy megadott címre. Valami buta, undorítóan patetikus cím volt az, valami, hogy: „A költő...” ez meg az. Én meg nem tudtam mit kezdeni ezzel a címmel, és írtam inkább egy novellát (akkor még úgy mondtuk: fogalmazást), aminek vajmi kevés köze volt ugyan a megadott címhez, de Bartha Judit tanárnőmnek annyira megtetszett, hogy beküldte a Rádióiskolának. Hát, a novella, azt hiszem, ma már nincs meg, elveszett, de azért át kell még majd néznem a régebbi kézirataimat, hátha rábukkanok közöttük. Az volt az utolsó mondata – a címtől nem kevésbé patetikusan –, hogy: „Költő volt ő is.”

A Sympo-film közlésének kapcsán egyébként az Új Symposionban elmaradtak a várt reakciók, pontosabban semmilyen visszajelzés sem érkezett, hacsak dr. Bori Imre reakcióját nem tekintjük annak, de az sem az interjúk anyagára, magára az ügyre vonatkozott, hanem a függelékben közölt dokumentációval, az egyik 1983-as Magyar Szóból átvett Még Illyés Gyulától sem című cikkével állt összefüggésben. És az sem jött be, amit Csorba Béla jósolt meg az első interjú közlése után (Új Symposion, 1992/5.) azokkal a szavakkal, hogy:

– Most majd fél évig válaszolgathatok  a különféle reagálásokra!

És: hacsak Tolnai Ottó döntését, hogy letiltja a vele készült interjú anyagának közlését, nem tekintjük a maga nemében valamiféle visszajelzésnek.

Most, amikor a rádióban közöljük az anyagot, attól a ponttól indulunk tovább, ahol a sorozat az Új Symposionban félbemaradt, úgy, hogy az első két részben már nyomtatásban is megjelent interjúkat (Csorba Bélával 1992/5 és Balázs Attilával 1992/6.) a végére hagyjuk. Így lett az első Beszédes Pista, , a második Koncz István, a jövő héten pedig Torok Csaba következik majd.

Bosnyák István volt az egyetlen, aki a sorozat leállítása után kifejezte óhaját, hogy a vele készült beszélgetés jelenjen meg. Egy részlete most elhangzott (három részben), de sugároztunk már belőle részleteket nyomban az ún. utólagos interjú elkészítése után tavaly szeptemberben is, amikor Palotás Gábor vendége voltam egy Éjszakai műsorban, akkor még az Új Symposionban indult sorozat kapcsán. Az első rész jelent meg akkor. (Részletesen erről is lásd a továbbiakban, amikor az Éjszakai műsorokról lesz szó.) Beszédes Pista pedig úgy nyilatkozott, hogy természetesen vállalja mindazt, amit 1989-ben mondott, és áll is mögötte, de nem emlékszik már, hogy pontosan mit is mondott, ezért, ha nem is jelenik meg, szeretné meghallgatni, vagy ha már le van szedve videóról, akkor elolvasni. Úgy vélem, hogy ez a legbecsületesebb hozzáállás. És Torok Csaba is megemlítette, hogy szívesen meghallgatná, mit is mondott tulajdonképpen. És, hogy Tolnaival mi lesz? Azt még majd kitaláljuk, mert szerintem nem áll jogában egyszerűen csak úgy letiltani az anyagot, de hogy miért, azt itt most nem részletezem, mert nem akarok most ezzel foglalkozni. A könyvben, ha ugyan elkészül majd egyszer, úgysem lehet megkerülni és kihagyni sem a nyilatkozatát, tehát ott úgyis részletesen ki kell majd fejtenem.

Amikor leállítottuk a Sympo-film sorozatot, egy szerkesztőségi közleménnyel zártuk, amelyben már utaltunk arra, hogy az anyagot teljes egészében majd egy könyv formájában tesszük közzé. Ez a közlemény a Sympo-film helyett című akármi alatt jelent meg (Új Symposion, 1992/7-8., 47-48. old.):

„Az Új Symposion szerkesztősége az adott körülmények késztetésének közepette kénytelen tudatni olvasóival, hogy Sympo-film c. sorozatát ezennel megszakítani kényszerül.

Az eddig közölt részek (Sympo-film 1992/5., illetve Sympo-film II. 1992/6. szám) által felszínre került jogi és etikai dilemmák, valamint Tolnai Ottó reagálása nyomán a szerkesztőség és a szerző a kezdeti lendület megszakításából kifolyólag alapos önvizsgálatra, s lehetőségeinek ésszerű felmérésére kényszerülnek.

Az ügyet nyomon követő, s a cikksorozat folytatását, folytonosságát igénylő olvasók megnyugtatásául azonban a szerkesztőség tudatni szeretné a nyilvánossággal, hogy a sorozat további közlését – jogi és erkölcsi valenciáinak alapos mérlegelése után – szükségesnek tartja. A Symposion-hagyomány folytatása elképzelhetetlen annak történeti feltárása, többszempontú megvilágítása nélkül. A szerkesztőség kötelességének tartja a lehetőleg konfliktusmentes, de ugyanakkor adekvát formában történő lebonyolítását.”

A hét folyamán egyébként megjelent az Új Symposion 1992/11-12. száma is (1993. június 22-ét írtam fel, de valószínűleg néhány nappal korábban jelenhetett meg, s csak hozzám jutott el ezen a napon), az ún. bibliográfia-szám, az 1984 és 1992 közötti lapszámok teljes bibliográfiájával. Akár hibaként is említhetném, hogy például a fent idézett kis jegyzet, szerkesztőségi közlemény is kimaradt belőle. Valószínűleg a Sympo-film helyett címmel megjelent anyag részének tekinthette a bibliográfia összeállítója. De azt hiszem,hogy a bibliográfia-szám kiadása már önmagában, eleve is egy hiba, mert bár fontos az ilyen jellegű rendszerezés is, de mondjuk, mint ahogy az az eddigi gyakorlatban is megmutatkozott, mellékletként, mert a nagyközönség részére így csak egy többnyire semmitmondó lapszámot jelent. A bibliográfiát egyébként Csapó Julianna és Jablonszky Ildikó készítette Raffai Éva és Takács Ilona munkáinak felhasználásával, a névmutatót pedig Vida József állította össze. És ha már a hibákat említettem: az előző (1992/9-10-es) számból például alighanem csak az AIOWA-block került bele (habár egyszer már megfogalmaztam az erről az összeállításról alkotott véleményemet, melyet most csak egy sóba tömörítve úgy fogalmaznék meg, hogy silány, egyeseknek mégis fontosabb minden másnál).

És még egy mondat erejéig a bibliográfia-szám kiadásának értelméről:

– Tán nincs elég anyagotok, hogy ilyen számot adtatok ki? – kérdezte Torok Csaba, amint egy pillantást vetett a még friss, nyomdaszagú számra.

Tehát, mondom, csak az AIOWA-block:

 

II. Értekező próza

b. Művészet

3. Egyéb művészetek

 

„700 AIOWA-BLOCK

= 1992/9-10./11-21”

 

Mivel a naplómban rendszeresen fel szoktam jegyezni a cikkeket, írásokat, irományokat stb., stb., stb... amelyekben szót ejtenek rólam (magasról a fejemre...), következzék ez most is:

 

I. Szépirodalom

1. Versek

 

„46. ĆUGA, Mihail

Diogenész (Ford. Szabó Palócz Attila) = 1922/5/1”

 

Helyesen Đuga (D'uga) lenne, s ez itt nyomdahiba lehet, mert számozása szerint is a Đ betűhöz van besorolva.

 

„63. GRBIĆ, Zoran

Végső következtetés. Hogyan ünnepeltük meg a dadaizmus évfordulóját. A periodikus látásmód. Rondó az iskola egyhangúságáról (Ford. Szabó Attila) = 1988/6/34-35”

 

„91. KRSTANOVIĆ, Zdravko

versei. Jelentés. Bűnösök = 1992/9-10/3”

 

Itt elfelejtették ugyan, de ezt is én fordítottam.

Valahol a 140-es iktatószám körül lenne a helye Ranko Risojevićnek is, ugyanis az R betű 144-től 148-tar. Mondjuk, valahogy így:

 

„(...) RISOJEVIĆ, Ranko

Tiszta (Ford. Szabó Palócz Attila) = 1992/9-10/3”

 

De nincs...

Aztán:

 

„150. SZABÓ [PALÓCZ] Attila

Szavak. Szél = 1987/7-8/15

Szonett B. P.-nek. Szent Habakuk = 1988/6/24

 

160. SZABÓ PALÓCZ Attila

Nem mondtam. Ren mobile = 1989/7-8/10-11

Ím, hát találtunk... = 1990/4/59

Szerelmem, Adrien = 1992/1-2/20-23”

 

Ez a bizonyos, Ím, hát találtunk... című vers egy régebbi ciklusomból való, amelyik még akkortájt született, amikor lekerültem Újvidékre. Érződik is rajta igen nagy mértékben az akkori politikai események hatása. A ciklus összefoglaló címe Újvidéket ha álmodom volt, és a hozzá tartozó versek nem kaptak külön-külön is címet, hanem csak sorszámoztam őket I-től XI-ig. Aztán, amikor az egészet leadtam Beszédes Pistának, a Sympo akkori főszerkesztőjének, ő ezt az egyet választotta ki közülük a Szabadrúgás (ló-lábjegyzetek) című rovatba, azzal, hogy a cikluscímet elhagyta, és sorszámozás nélkül a vers első sorát emelte ki címnek. Eredeti változatban tehát:

 

Újvidéket ha álmodom

 

 

VII.

 

a Vllasi-pörre

(Pista egyébként ezt az ajánlást is elhagyta. A vers:)

 

ím,

hát találtunk mi is egy Rajkot magunknak,

jaj, de jó

megkésve bár, de annál nagyobb szeretettel,

az lesz nálunk is,

mint amottan.

ím,

hát találtunk magunknak mi is egy Rajkot,

megszégyenítve most a déli Vajkot.

ím,

hát találtunk magunknak mi is egy Rajkot,

jaj, de jó

gyerünk mulatni

hagyjuk a picsába a harcot.

gyerünk mulatni,

rossz kedvünk múlatni,

hagyjuk a francba a harcot

 

Van ennek a versciklusnak még két érdekes darabja:

 

 

I.

 

Fődvár mindenkit hazavár.

Földvár mindenkit hazavár.

Bácsföldvár mindenkit hazavár,.

Bačko Gradište mindenkit hazavár.

Bački Jarak mindenkit hazavár.

Járék mindenkit hazavár.

Topolya mindenkit hazavár.

Bačka Topola mindenkit hazavár.

Bački Vinogradi mindenkit hazavár.

Bácsszőlős mindenkit hazavár.

Zenta mindenkit hazavár.

Zyntharew mindenkit hazavár.

 

Fődvár is waiting.

Waiting for what?

Újvidék mindenkit hazavár.

 

Fődvár is waiting.

 

 

II.

 

baghák

bakák

kakák

 

Ennyit a verselésből, most pedig gyerünk tovább:

 

2. Széppróza

 

„324. SZABÓ PALÓCZ Attila

A szarka = 1989/1-2/17-22”

 

3. Dráma, hangjáték, forgatókönyv

 

„377. SZABÓ PALÓCZ Attila

Bíborszürke porfelhő = 1988/10-11/15-17”

 

II. Értekező próza

a. Irodalom

2. Recenzió, kritika

 

„523. DENEGRI, Ješa

Dragomir Ugren festményeihez (Ford. Szabó Palócz Attila) = 1990/4/54”

 

„571. SZABÓ PALÓCZ Attila

»quinque alia quinque«: (Heinrich Böll: Asszonyok rajnai tájban) = 1988/10-11/63

Földbe ásott keresztek: (Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek) = 1988/10-11/65

Ázsia, Európa: (Kanno Hachiro és Mészáros Géza művészetéről) = 1990/4/55”

 

3. Interjú, jegyzet

 

„620. SZABÓ PALÓCZ Attila

Sympo-film (Csorba Bélával) = 1992/5/7-16

Sympo-film II.: II. Balázs Attila = 1992/6/21-32

Sympo-film helyett = 1992/7-8/47-48”

 

b. Művészet

I. Képzőművészet

 

„636. DENEGRI, Ješa

Művészeti történések a nyolcvanas évek elején = 1984/1-2/33-34

Művészet a nyolcvanas évek kezdetén (Ford. Garai László) = 1984/9/3-6

Művészet/kritika a nyolcvanas évek közepén (Ford. Spitzer Éva) = 1986/1-2/78-79

A Bosch + Bosch vonzásában (Lantos László: Pictura Erupta) (Ford. Túri Tibor) = 1986/9-10/8-9

Válság és festészet (Ford. Katona Nándor) = 1986/9-10/20-21

Szobrászművészet a nyolcvanas években (Ford. Szabó Palócz Attila) = 1989/5-6/50-51”

 

„663. SZABÓ PALÓCZ Attila

Két kiállítás képei: (Dušica Savić-Benghiat Képek és Vjekoslav Nemeš A képregénytől a képig című újvidéki kiállításáról) = 1989/7-8/60”

 

Andrej Tišma csak egyszer kapott helyet a bibliográfiában, és akkor is hiányosan:

 

„669. TIŠMA, Andrej

Mail-Art Olimpia = 1984/1-2/65”

 

Szükséges kiegészítés:

 

„(...) TIŠMA, Andrej

Gondolatok a szeretetről. A cselekvő szeretet. A találkozás művészete (Ford. Szabó Palócz Attila) = 1992/9-10/8-9”

 

És akkor valahova még azt is be kellene majd illeszteni, hogy:

 

„(...) T., I.

Szeretne beszélgetni? (Andrej Tišma találkozásművészeti akciójáról) (Ford. Szabó Palócz Attila) = 1992/9-10/10”

 

A nevem alá pedig – szintén valahová – azt is, hogy:

 

„A. Tišma szeretet-programja (fordítói jegyzet Andrej Tišma sorai elé) = 1992/9-10/4-6”

 

És végül:

 

IV. Mutató

1. Névmutatót

 

„SZABÓ [PALÓCZ] Attila 159

SZABÓ BENKE Róbert 158, 1305

SZABÓ József , J. 816

SZABÓ PALÓCZ Attila 160, 324, 377, 571, 620, 663”

 

Talán kicsit öncélúnak (és magamutogatónak) tűnhetnek a fentiek – mint minden napló általában –, az idézetek, amelyeket (s ezt most mondjuk el itt még egyszer:) az Új Symposionnak a hét folyamán, 1993. június 22-én megjelent 1992/11-12-es, ún. bibliográfia-számából másoltam ki, de most legalább egy helyen, úgymond rendszerezve vannak, rendszerbe vannak gyűjtve, csoportosítva az összes eddigi Új Symposion-közléseim.A naplót felütve még keresgélnem sem kell, ha hirtelen hozza úgy a szükség, hogy előhúzzak, előkeressek valamit.

És mire elkészültem a idézett bibliográfia kijegyzetelgetésével, közben az Éjszakai műsorban be is fejeződött a Koncz Istvánnal készített interjú. Fél négy lesz öt perc múlva. Épp Jónás Gabriella énekel: Élmény, in perfectum. „Završava se sa efektima” – ahogy a megfejelésben fogalmaztam. Nos hát, íme!

S amíg egy újabb kávét főzök magamnak, legalább feljegyezhetem Woody Allennek azt a mondását is, amit tegnap este szedtem össze a Magyar Televízióból:

„Olyan az ember vallás nélkül, mint a hal kerékpár nélkül.”

És egy régebbi Woody Allen-aranyköpés:

„A biszexualitás megduplázza az esélyeidet egy szombat esti randevúra.” (Rendez-vous-ra.)

 

***

 

Folyó év május 31-e kapcsán:

AMBRÓZIA: A 22-es csapdája: ahhoz, hogy szponzort kereshessünk, be kellene, hogy legyünk jegyezve, ahhoz viszont, hogy bejegyeztethessük magunkat, legalább négyszáz márkányi dinárra lenne szükség.

SOLITER: A Dzsem herceg... meg a vizsgák miatt az utóbbi egy-két hétben nem jutott időm rá, hogy ezzel is foglalkozzak, de még ma reggel fel fogom hívni telefonon (Hódmezővásárhelyen) Beszédes Pistát. Remélem, elintézte nekem, amire kértem, tehát felhívta Vensa Kesićet Zágrábban, ugyanis innen tőlünk nemigen lehet felhívni mostanság Horvátországot.

DZSEM HERCZEG UTOLSÓ HALÁLA: Kedden, június 15-én volt a monodrámám ősbemutatója, ami egyben a vizsgám is volt, méghozzá két tantárgyból is egyszerre. Színészmesterségből, ugye, lévén, hogy monodráma és a saját rendezésem, azaz önálló munkám (ahogy az Akadémián szokták mondani: samostalni rad) volt ez, amit mindenkinek meg kell csinálnia, ha ugyan diplomálni akar, de ezt a többség főleg csak úgy szokta elintézni, hogy összedob valamit, néhány vers, egy-két monológ, stb., stb., stb... Én meg úgy voltam vele, hogy ha már meg kell tanulnom egy ekkora hatalmas nagy szöveget, akkor már rendesen megcsinálom, úgy, hogy aztán azt játszani is lehessen, mondjuk, Vajdaság-szerte, de teszem azt, akár Hódmezővásárhelyen is, de Budapestre is gondoltam már...

Még annak idején, amikor a Messalinát (a Szeressétek Messalinát című előadást) készítettük Topolyán, és aztán játszottuk ott helyben, Zentán, Szabadkán, Törökbecsén, meg ki tudja még hol nem, akkor folytattunk megbeszéléseket Eötvös Györgyivel, a budapesti Molnár utcai Belvárosi Ifjúsági Ház akkori képviselőjével, szervezőnőjével, és végül is csak a mi hibánkból nem utaztunk el. Majd lehet, hogy megpróbálom felújítani ezt a kapcsolatot, és talán most majd sikerül, hátha most révbe juthat ez az együttműködés.

Abban a nevetséges helyzetben vagyok, hogy nincs meg a szövegem, nincs egy példányom sem a Dzsem herczeg utolsó halála című monodráma kéziratából. Én tudniillik csak két példányban gépeltem le, és az egyiket rögtön átadtam Hajninak (Fischer-Várady Hajnalka tanárnőmnek), mert ugye, előbb neki kellett elfogadnia, rábólintania, a beleegyezését adnia, hogy mehet, elfogadja, hogy ezt a szöveget készítsem el a vizsgámra. A másik példány pedig nálam volt és abból magoltam be a mintegy harminc flekknyi szöveget. Kedden Kopasz (Kovács Attila) volt a súgóm. Az előadás ideje alatt az Újvidéki Színház kistermének egyik asztala mellett, tehát egy kocsmaasztalnál ült és a videót is ő kapcsolta be, majd pedig ki is, amikor kellett. És: az előadás utáni ünneplésben (a bemutató utáni ovációban, amikor mindenki örül és gratulál – Haris Pašovićtól hallottam egyszer ezt a megfogalmazást: postpremijerna ovacija) otthagyta az asztalon – azaz a szöveg elveszett. A takarítónők biztos kitakarították onnan. (Ez még akár véleményezésként, kritikai gesztusként is felfogható.)

(Erről jut eszembe, hogy tegnap véget ért az idei fölvételi az Akadémián, és az összesen tíz felvételét nyert kandidátus közé Citrony – Csernik Árpád is bekerült.)

Hajnin kívül még Juhász Géza és Ankica Jajčanin (a tanszékvezetőnk) volt a vizsgabizottság tagja. Mindhárman aláírtak, de osztályzatot majd csak akkor kapok, ha az osztályunk közös diplomaelőadása is elkészül, mert a kettő egyben egy vizsgának számít. Ennek a közös dolognak eredetileg Az állhatatos hercegnek kellett volna lennie, de (Baranyi) Szilviával mi ketten kiléptünk a produkcióból (is) és a szabadkai Népszínházból (is), ezért nekünk most valami mást kell készítenünk. Már választottunk is: valószínűleg Eugené Ionescu Különóra című darabját fogjuk majd játszani. A többiek pedig valószínűleg mégis Az állhatatos herceggel vizsgáznak majd. (Urbán Andris rendezi.)

Alaposan összekuszált sztori ez a mi kis monodrámácskáinkkal, azaz az önálló munkáinkkal. Az előttünk járó évfolyamoknál egészen másképp volt ez az egész procedúra megszervezve. Valamikor az úgy nézett ki, hogy a beszédművészet és a dikció  egy tantárgy volt és két tanárnő tanította: Bánki Zsuzsa havonta egyszer utazott le Budapestről és akkor blokkórákat tartott, míg Guelmino Szilvia (azt hiszem, abban az időben még Bánki tanárnő asszisztense volt) hetente több alkalommal is, tehát rendes és rendszeres órarend szerint tartotta meg a dikció, a beszédtechnika órákat. Ebből a tantárgyból aztán minden vizsgaidőszakban külön kellett vizsgázni és egy jegyet kaptak belőle az előttünk járó színinövendékek. Negyedik éven aztán szintén ebből a tantárgyból kellett elkészíteniük az önálló monodrámát is Bánki Zsuzsa tanárnőnél, Guelmino Szilviához pedig csak konzultációkra jártak. A színészmesterség tantárgyából abban az időben negyedikben csak az osztály közös diplomaelőadását kellett elkészíteni, és arra kapták meg jegyeiket a delikvensek. A szerb tannyelvű osztályokban már abban az időben is a színészmesterséghez tartozott a monodráma is, azzal, hogy nekik beszédművészetből nem kellett elkészíteniük még egy ugyanolyan önálló munkát.

Később aztán – pont a mi generációnktól kezdve – különválasztották a két tantárgyat. Így lett külön dikció és külön beszédművészet (ez utóbbinak szerbül egy nehezen fordítható, kacifántos megnevezése van, és minden bizonnyal csak mi nevezzük hétköznapi szinten, egymás között beszédművészetnek: osnovni elementi glume – stih) a már említett tanárnők vezetésével. A monodrámát nálunk is átrakták a színészmesterséghez, azzal, hogy a beszédművészetnél sem törölték el. Egyébként legújabban a beszédművészetet és a dikciót is Jónás Gabriella tanárnő adja elő. Bánki Zsuzsa idős korára való tekintettel és a nálunk uralkodó helyzet miatt már nem mer egyedül autóba ülni és lekocsikázni Újvidékre, Guelmino Szilvia pedig Budapestre távozott. (Az észak-bácskaiak a Szomszédok című teleregényből ismerhetik Bánki Zsuzsát, meg egy időben több cikk is megjelent róla, mint az első vetkőző magyar színésznőről. Ez a vetkőzés persze nem olyan vetkőzés volt, mint ahogy ma képzelhetné az olvasó. Nekünk az egyik óra szünetében elmesélte, hogy mi is történt tulajdonképpen: az egyik jelentben az egyik statiszta, akinek az lett volna a dolga, hogy odébblökje, vagy, hogy betuszkolja valahová – hát nem emlékszem már pontosan – nagyon beleélte magát a dolgába, biztos meg akarta mutatni magát, szerette volna felhívni magára a figyelmet abban a reményben, hogy majd nagyobb szerepet is kaphat alkalom adtán, szóval úgy lökte meg Zsuzsa nénit, hogy elszakadt a ruhája és kivillant a melle. A forgatást azonban nem szakították félbe, hanem később még egyszer újravették a jelenetet. A vágás során a rendezőnek annyira megtetszett ez a valójában hibásan felvett jelent, hogy ezt a változatot hagyta benne a filmben. A Valahol Európában című film forgatásán történt mindez, amelyikben Bánki Zsuzsa díjat is kapott az egyik olaszországi – talán épp a velencei – filmfesztiválon, ám a vasfüggöny, meg miegyebek, amik már csak ezzel jártak, miatt nem mehetett ki átvenni az elismerést, hanem csak a rendező súgott be neki titokban egyszer az öltözőjébe, hogy: – Díjat kaptál!)

Egyébként (Torok) Csaba is ott volt a Dzsem herczeg utolsó halála premierjén: reggel majd meg kell néznem a Családi Körben, hogy irt-e valamit róla. (Kritikára gondolok.)

És egyébként az osztályunk Népszínháznál maradt tagjai (Péter Ferenc, Pletl Zoltán és Molnár Zoltán) is leutaztak Újvidékre (Szabadkáról) megnézni az előadást. Ez jól esett. (Plötty – Pletl Zoltán említette is, hogy szeretné A meztelen Télapót elkészíteni saját vizsgájára monodrámájául.) És anyám is eljött. Az „anyám”-ról szóló szövegrészeknél néha-néha furcsán nevetett. Alighanem magára ismert itt-ott.

A próbákon utólag még bedobtam, beillesztettem néhány szövegrészletet a darabba, ami a véglegesített (véglegesnek vélt)  gépelt kéziratban még nem volt benne. Így például Domány Zoltán és Verebes Ernő Félkezű című rock-operájának, avagy kvázi rock-passiójának, ahogyan ők nevezték, egy mondatát:

„[...], itt állok:

angyal vagyok, nem átok!

Álmaidból felcsendülve

hozzád szólok én.”

(Ennek a dalnak kivételesen nemcsak a zenéjét, de a szövegét is Verebes Ernő írta. A darab első zentai színpadi változatában pedig Vicei Nati énekelte. Beszédes Pista rendezte az előadást. A Félkezű teljes szövegét lásd az Új Symposion 1988/1. számában, 38-40. old.)

És még egy rock-opera részletet felhasználtam, méghozzá a Zöldhajú lányból a Szűnjön a magány című dalt (ezt főleg csak azért, hogy vizsgám lehessen egy kalap alatt ugyanez a monodráma énekből, azaz hangtechnikából is – nyolcast kaptam), amit annak idején, azt hiszem, Földi László énekelt a szabadkai Népszínház előadásában melynek Vicsek Károly volt a rendezője. Ezt most ellenőrizni, sajnos, nem tudom, mert a kazettám ott maradt Újvidéken Tanjánál (Tatjana Čornijnál), aki zongorán és harmonikán játszott a Dzsem herczeg...  előadásában. Tanja másodéves színinövendék Boro Drašković osztályában. Zenei középiskolába járt, harmonika szakra, és szeretett is volna ilyen irányban továbbtanulni, de aztán nem volt pénzük a szüleinek, hogy finanszírozzák számára a moszkvai Konzervatóriumot, s mivel a színészethez is kedvet érzett magában, jelentkezett hát a felvételi vizsgára az Akadémiára. Ahogy utóbb kiderült, nem is volt ez hiába.

A Zöldhajú lányt egyébként 1981-ben mutatta be a szabadkai Népszínház, s mint már említettem is, Vicsek Károly rendezte az előadást. Zenéjét Lengyel Gábor szerezte, a verseket Gobby-Fehér Gyula írta. Néhány szereplője (kazetta híján most csak emlékezetből): Jónás Gabriella, Kotroba Júlia, Albert János, Földi László, Zvekan Grgo – és Szél Péterre is emlékszem még, de ő nem énekelt, hanem csak a lemezborítón jelenetfotón láttam. (Ne feledjük: 1981-ben én még csak tízéves voltam, így az előadásból sem emlékszem valami sokra, viszont annyira azért mégis nagyon tisztán, hogy a tévé is közvetítette, sőt még arra is, hogy hol néztem. Remélem, hogy megvan még az Újvidéki Televízió archívumában ez a felvétel. Most már egyébként is végső ideje lenne megismételni. Hogy videóra vehessem... Elvégre tizenkét év telt el azóta.)

(És erről jut eszembe, hogy ugyanez a televízió szalagra vette a Nők iskoláját is az Újvidéki Színházban. Az előadást Babarczy László rendezte, de a tévéfelvételt – az ő távollétében – Soltis Lajos. Nincs tudomásom róla, hogy ezt sugározták volna már.)

Következzék most a beiktatott dal szövege:

„Gyere velem, Zöldhajú lány,

szűnjön a magány.

Gyere velem, Zöldhajú lány,

a fiúd vagány.

 

Gyere velem, Zöldhajú lány,

szeretni fogod,

finom minden porcikám,

parázson forog!

 

Gyere velem, Zöldhajú lány,

megsimogatlak,

kézbe foglak,

dobd el ruhád,

szép vagy mint a Nap!”

(Talán színpadon sem lenne hülyeség felújítani már ezt a rock-operát, vagy egy újabbat készíteni.......................................................................................)

És még egy pillanatig a Félkezűre visszatérve jut most az eszembe, hogy annak idején – azóta már megszűnt – Scarabeus, a zentai fiatalok lapja, egy teljes számot szentelt a kvázi rock-passió témája feldolgozásának. Az 1986. VIII-IX. duplaszám  volt az, s ebben a megjelölésben a számok inkább csak a hónapokat jelölik, ugyanis ez volt az újság első száma az ún. próbaszám után (1986. július). Ebben a bizonyos augusztus-szeptemberi kettősszámban jelent meg többek között Hajnal Jenő Kvázi-passiójáték az igaz emberért című írása az Elhangzott az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában 1985. október 15-én megjelöléssel az alcímben. (Szemelvények:)

„Tisztelni való, bátor lépés az, amire három zentai fiatalember vállalkozott, amikor korosztályuk érzelmi-érdeklődési igényeit is érvényesítve rock-operát irt, pontosabban »összehozott«. A FÉLKEZŰ című előadás szerzői ugyanis úgy érezték, hogy alakuló félben lévő öntevékeny színjátszócsoportnak résen kell lennie, nem csak a társadalmi kérdésekben, az időszerű mondanivalókban, hanem a játékszíni formavilágban is, és azt érdemes csinálni, ami testre szabott; amit testre tudnak szabni, ami nem lötyög a szereplőkön rosszul varrt, kölcsönvett ruhaként.

….....

A FÉLKEZŰ szerzőinek műfaji megjelölése, hogy produkciójuk kvázi rock-passió, némiképp meghökkentő, nem nélkülözi az öniróniát, hiszen a passió képzettársítása nagyszabású, bibliai tárgyú, világi nyelvű színjátékra utal, melynek tartalma Jézus élete, keresztre feszítése és feltámadása, a kvázi viszont olyanfajta előadást sejtet, amelyben a »passió« (lat. szenvedés) csak látszólagos, nem igazi, csak annak a látszatát keltő, ahhoz hasonló.

A darab témája első közelítésre közhelyszerű, amit Verebes Ernő zenéje és néhány dalszöveg lendít át a visszaköszönő sablonokon és teszi érdekessé, fölemelővé egy autószerencsétlenségben fél karját elveszítő kávéházi/kocsmai zongorista zene-és énekkarra, meg magán-énekhangra földolgozott »kínszenvedéseit«. De a látványos és mozgalmas előadás egyaránt sugallja a – kissé naiv – közvetlen és az – ennél sokkal izgalmasabb – áttételes értelmezés lehetőségét is, hiszen krisztusi vonásokkal felruházott zongorista hőse, kinek ballonkabátját már a kezdet kezdetén »keresztre feszítik«, az örök kiválasztottak és feláldozottak/kitaszítottak/megnyomorítottak stb. stációit járja be. Egyébként a tartalmi és világnézeti fogódzót adó szöveg lényege akár három-négy mondatban összefoglalható. A többi csak ismétlés, hangsúlyozás, erősítés, hangulati aláfestés.

A FÉLKEZŰ színpadi kompozícióján hiába is kérnénk számon a drámát, annak szokásos ismérveit. Itt nem egyének, hanem jelképek állnak szemben egymással (egyén és tömeg, megnyomorított és megnyomorítók, derűlátó barát és borúlátó barát stb.). A drámai összecsapás nem a szövegben, dalban szikrázik elsősorban, hanem a mozgás költői rendjében, a látvány meggyőző koreográfiájában.

Előadásuk ezért is kiváló, mert ezek a jó hangú fiatalok nagyon hisznek abban, amit a színpadon csinálnak. De másért is. Meggyőződésünk, hogy a szereplés zenés színpadi műben többet elárul a színészi adottságok egészéről, mint akár a legigényesebb dráma. A zenés alakításhoz – itt most nem a zene, hanem a játék vonatkozásában – elsőrendű ritmusérzék szükséges. Éppen a fentiek alapján jobb képességű öntevékeny színjátszókkal van dolgunk. Nagy jóstehetség így hát nem szükséges hozzá: a monológjaiban ígéretes, kellemes zenéjében a vad hangvétel és a ritmusok felől a lágy dallamok irányába vissza-, majd előre lépő előadás siker lesz máshol is, ahol – akárcsak az ősbemutató hálás közönsége –, hisznek a fiatalok tehetségében és erős, nagy akarásában.”

Habár a szereplésről egyik-másik zenés színpadi műben, illetve az arról teljes meggyőződéssel állított véleményének kapcsán nagyon is támadhatónak érzem a fent idézett szöveget, most mégis eltekintek a „hadilábon álló” pontok részletezésétől, annál is inkább, mert ez az írás egyáltalán nem színházelméleti szempontból érdekes, és nem is ilyen jelentősége miatt emeltem most be naplómba, hanem sokkal inkább a Félkezű miatt. A darab másik (egyébkénti) fontos konfliktusa – amit Hajnal Jenő nem is említett szövegében – szerintem az Alteregó monológjai – melyekből összesen öt volt és van –, valamint a kiváló zene és ének, tehát maga a rock-opera (kvázi rock-passió) jelentősége és minősége között nyilvánul meg. Dramaturgiai funkciója, amivel a színpadi megvalósulás belső ritmusát igyekezett biztosítani, tökéletesen illeszti bele a monológokat a passiójáték egészébe, amit csak még jobban alátámaszt a zenei idézetként kiemelt és a rock-környezetbe is gyönyörűen beleillesztett komolyzenei hangzás, amit F. Chopin, J. S. Bach és P. Csajkovszkij megidézett zenéje képvisel. Lüktetést (fellélegzést?) ad ezzel  ily módon a gyors, néhol egészen vad ritmusnak is, így adva meg az előadás (a mű) egészének alapvető meditatív beállítottságát, amiről már Hajnal Jenő is beszélt, s amit a hátramaradt feljegyzéseken (sajtóközléseken, publikációkon) kívül még egy stúdióban készült hangfelvétel is megidéz. Ám mindezzel együtt épp ez a hangfelvétel zökkent vissza engem is a harmónia leírása után a kiindulópontul vett konfliktushoz, ugyanis a hajnali véleménnyel ellentétben épp az Alteregó monológjainak siralmas színészi technikáról (ti. tehetségről) tanúskodó előadása, előadásmódja, kivitelezése negálja a zenés színpadi művekben való szereplésről lejegyzett gondolatmenetét.

Azt hiszem, hogy különleges időszerűséggel bír manapság a Félkezű egy másik dalának szövege, melynek szövegírója ezúttal ismét Verebes Ernő volt. (Az említett hangfelvételen Beszédes Pista énekli, hiszen a darab rendezőjeként a Zongorista szerepét is ő játszotta.) Íme a Merre? című dal szövege:

„Merre mennél?

Lőni mernél-e, mint katona?

Fickós arc-e, rozsdás kard-e

a világ sora?

 

Merre mennél,

hisz front itt minden út?

Merre mennél,

ha erőd meglazult?!

Álarcod már nem a régi

és pattan a máz.

Ágyúcső néz,

mennykő csap rád,

míg helyeden állsz.

 

Merre mennél?

Hisz front itt minden út!

Merre mennél?

Ha erőd meglazult.

Meglazult.” (– idézem ezúttal nem az Új Symposion fent említett számából, hanem a Scarabeusból.)

És vizsgám volt a Dzsem herczeg utolsó halála még színpadi mozgásból is, ami végül csak a táncjelenetekre korlátozódott, ugyanis menet közben, már a korai próbák egyikén úgy döntöttem, hogy inkább kihagyom a commedia del arte részleteket, ugyanis kezdett lassan már kialakulni bennem egy, az eredetileg elképzelt Dzsem herczegtől eltérő, különböző, másfajta főhős, s végül oda lyukadtam ki magammal, hogy az én Dzsem hercegembe a commedia del arte nem fér bele. Aztán azért mégis úgy döntöttem, hogy a gépelt szövegben, tehát a kéziratban, a Dzsem herceg... „irodalmi változatában” meghagyom az erre vonatkozó didaszkáliákat, szerzői utasításokat, és ha majd egyszer valahol sikerül kinyomtatni, kiadatni, akkor, ha majd valaki egyszer előszedi és leporolja, elolvassa a sárgult lapokat, megtetszik neki, s eljátssza, megrendezi, és bele tudja kombinálni, meg tudja úgy oldani, meg tudja úgy csinálni, ám legyen. Legyen neki is egy képe az eredeti elképzelésről. Hiszen: the first idea was...! Hiszen nem volt az – szerintem – rossz elképzelés, csak épp akadt aztán egy másik is, amelyik történetesen nekem, az én színpadi változatomban jobban megfelelt.

Szerettem volna elérni még azt is, hogy ez az előadás vizsgám legyen beszédművészetből is, tehát, ha Jónás (Gabriella) tanárnő is elfogadja, de sajnos, most épp Kassán játszik egy szerepet (amire, persze, nem hiszem, hogy ő is ezt mondaná, tehát nem hiszem, hogy egyetértene velem abban, hogy sajnos...) és a próbáim megkezdése után már nem tudtam utolérni őt sem Szabadkán, sem Újvidéken. Csak a felvételi vizsgákra utazott haza, és aztán már rohant is vissza Kassára. Először úgy beszéltük meg, hogy mivel ő csak június 30-án jön majd haza véglegesen, július elején tartunk néhány közös próbát, és hatodikán majd újra eljátszom, ezúttal csak az ő kedvéért, de ez sajnos, lehetetlen, mert a színházi évadnak vége van, és az Újvidéki Színházat a szó lehető legszorosabb értelmében kulcsra zárják. Majd csak az őszi évadkezdéskor nyitnak ki újra. Így a tanárnő volt szíves kijelenteni, hogy hogy őszre halasztjuk a vizsgát, ugyanis akkor is lesz vizsgaidőszak. Csakhogy nekem akkor már más vizsgáim is lesznek, és akkor már más tantárgyakból akarok vizsgázni! Ez persze bosszantott, meg aztán igazságtalannak is éreztem (és érzem is!), hogy csak azért ne tudjak vizsgázni, mert ő, a tanárnőm (akinek lényegében magánügye, hogy hol és mit csinál...) Kassán próbál, ott vendégszerepel, azaz nincs jelen térben és időben egy másik helyen (ahol pedig szükségem lenne rá...), itthon, s tulajdonképpen nincs a munkahelyén, nem tesz eleget munkaköri leírásának, munkaköri feladatainak, nem tudja ellátni az itt igenis helyhez kötött dolgát (még akkor is, ha csak honorárisan dolgozik is az Akadémián...), amikor pedig igenis lenne mit csinálnia, lenne dolga, munkája, feladata, kötelessége, kötelezettsége – vizsgája. Hiszen az én vizsgám neki is vizsgája, ha egyszer ő vizsgáztat. Szóval, mindenképp igazságtalanság, és rajtam csattan az ostor, akárhogy nézzem is...

Mivel mindenképpen szeretném eljátszani Zentán is a Dzsem herczeg utolsó halálát, hát most azt sütöttem ki, hogy megpróbálom hatodikára vagy hetedikére itt megszervezni, s ebben az esetben mégis az első variáció mellett maradhatnánk. Habár még utána kell néznem, hogy nem lesz-e gond abból, hogy nem az Akadémia székhelyén, tehát nem Újvidéken tartjuk meg. Elvégre a Hamlettel is Szabadkán vizsgáztunk... Pintér Gábor pedig Budapesten rendezte meg ugyanazt... És remélem, hogy a tanárnő is hajlandóságot mutat majd egy ilyen megoldásra!

Ma reggel fel kell hívnom Hajnit, hogy visszakérjem tőle a Dzsem herceg... nála lévő példányát.

Többször is ki akartam már térni naplóimban arra, hogy különféle sajtóközlések, kritikák, riportok, meg aztán a Családi Körben publikált naplójegyzeteim alapján is – főleg a zentaiak – többen összekeverik, összetévesztik Moleszt és Monyót. Ezt persze a nevük okozza, amit csak egy V betű különböztet meg egymástól: Molesz neve Molnár Zoltán, Monyóé pedig Molnár V. Zoltán.

Molesz (tehát Molnár Zoltán – ahogy így zárójelben jelezni szoktam) az osztálytársam az Akadémián, ahogy mi szoktuk így mondani egymás között, de valójában az évfolyamtársam, ahogyan azt mondatják velünk mások között, mások egymás között. De az osztály valahogy jobban jellemzi, közelebb áll az egymáshoz fűződő kapcsolatunkhoz, mint az évfolyam megnevezés tehetné. Meg aztán ez a szerb KLASA megnevezés tükörfordítása is részben: klasa Bore Draškovića, klasa Branka Pleše, klasa Radeta Markovića, klasa Radeta Šerbedžije, klasa Hajnalke Fišer-Varadi – Hajnalkina  klasa... Szóval (hogy folytassam): Molesz osztálytársam az újvidéki Színművészeti Akadémián. Ő még Loonékkal felvételizett (Tóth Loon, Szántó Valéria, Szél Olivér, Brücker István, Módri Györgyi, Szőke Zoltán – ők mind-mind két évvel jártak, úgymond(d): felettünk) , de aztán közbejött neki a katonaság. Tengerész volt és Galebon, Tito egykori hajóján szolgált. Nyaralás volt neki a katonaság – mondja ő –, egyszer még Olaszországban is kikötöttek az egy esztendei szolgálati ideje alatt. Később egy másik álló esztendőt pedig Londonban töltött. Velünk kezdte meg az első évet 1989-ben. Bent játszotta Harold Pinter Ételliftjében még az első éven, Michalt Vaclav Havel Verniszázsában másodéven, a színházigazgató szerepét Hubay Miklós Te, Imre, itt valami ketyeg!, avagy credo quia absurdum című irományában, színművében (de lényegében: förmedvényében), Lomovot Csehov Leánykérésében a harmadéves kollokviumon az Akadémián, aztán meg, amikor az egész osztály elkerült Szabadkára, Samot játszotta az Utazás Nicaraguába című előadásban Haris Pašović rendezésében Danilo Kiš Kert, hamu című regénye nyomán, ő volt a doktor az Urbán Andris rendezte Wozzeckben, Claudius a szintén Urbán-féle Hamletben, Majakovszkijt játszotta – több más szerep mellett – a Ljubiša Ristić rendezte Misében (Missa in A-minor) Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című regénye alapján, Raszkolnyikovot a Száso Milenkovszki rendezte Bűn és bűnhődésben... Ez utóbbi alapján született aztán az a térfa is, amikor a Magyar Szóban egy végtelenül imbecillis megfogalmazásban jelent meg az, hogy „a Bűn és bűnhődés címszerepében Molnár Zoltán látható” baráczius Zoltán cikkében:

– Akkor most a Molesz a Bűn vagy a Bűnhődés?

– A Molesz a Bűn és én vagyok a Bűnhődés – fogalmazta meg a kérdésben rejlő csalafintaság megoldását később Szél Péter a Hamlet egyik próbáján.

(A gyengébbek és Baráczius Zoltán kedvéért:

Címszerepe csak azoknak a műveknek, előadásoknak van, amelyek címe egy vagy több név, vagy pedig a címük magában foglal egy vagy több nevet. A címszerep kifejezés tehát nem a főszerep szinonimája, és a két fogalom jelentése nem minden esetben azonos: a Hamlet, a Lear király, a III. Richard, a Bánk bán, az Übü király, az Othello és a Macbeth is mind-mind címszerep és főszerep is egyben (az ezekből készült előadások címszereplője tehát a darab főszereplője is egyben), A revizor, habár címszerep, mégsem főszerep, sőt nagyon pici, szinte már-már statisztaszerep (a színmű főszereplőjének neve pedig nem foglaltaik benne a címben), Godot ugyancsak nem címszerep, s hiába van megnevezve a Godot-ra várva című darabnak már a címében is, tulajdonképpen meg sem jelenik a színen, ahogy A kopasz énekesnőben sem énekel senki tar fejjel, az olyan előadások pedig, mint a Bűn és bűnhődés, Utazás Nicaraguába, Missa in A-minor, Tévedések vígjátéka, Lóvátett lovagok (azzal, hogy ebben az esetben némi nagyvonalúsággal akár az össze lovag is címszerepelőnek tekinthető, de ez inkább már csak tréfaértékű, mert egy ilyen értelmezés már csak a butaság groteszk felhangjával készül el), Haramiák (lásd, mint az előző példánál), Szentivánéji álom, Sok hűhó semmiért, Ahogy tetszik, Vízkereszt vagy amit akartok, Minden jó, ha vége jó, Szeget szeggel, Téli rege, A vihar, Éjjeli menedékhely, Heten Théba ellen, Fuente Ovejuna, A gyanús igazság, Az élet álom, Közönyt közönnyel, Agónia, Verniszázs, Étellift, Leánykérés, hogy a végtelennek indult felsorolásnak itt most hirtelen véget vessek:... stb., stb., stb., stb... stb......... – mind-mind olyan művek, melyeknek nincs címszerepük, tehát címszereplőjük sem lehet, sőt mégteháttabb, még a címszerepükben sem láthat senkit a nézőközönség. Ezeknek csak főszereplőjük van, néha több is, de címszereplőjük nincs. Remélem, érthető a különbség.

Gyerünk tovább:)

Monyó (tehát Molnár V. Zoltán) Molesztól eltérően, akiről egyszer már megírtam, hogy újvidéki a javából, azaz a Telepről (lásd Családi Kör, 1993. április 22., 12. old.), zentai. Az Ifjúsági Kamaraszínben játszott különféle szerepeket: a Pisti a vérzivatarban című előadásban (írta Örkény István, rendezte Szabó László – Tabi), A juhászban (írta: Szögedi Szabó Béla és Urbán András; rendezte Urbán András), a Gyíkokban (írta és rendezte: Urbán András) és a Harmatban (szerzői: Molnár V. Zoltán és Urbán András; rendezte: Urbán András). Közgazdasági szakközépiskolába járt, transzcendentális meditációval foglalkozott, verseket és novellákat is irt, melyek a Scarabeusban és az Új Symposionban jelentek meg. Lásd:

 

I. Szépirodalom

2. Széppróza

 

„285. MOLNÁR V. Zoltán

A törpetánc mítoszai. A folyó = 1988/6/12-13

Tengerre nyíló ablakok = 1988/11-12/42

Gyümölcsszedés = 1989/9/7

Mókuskerékben = 1989/1-2/39”

 

(Új Symposion, 1992/11-12. szám, 6. old.)

 

Ha egyszer majd összeállítja valaki, vagy ha épp én állítom majd össze a Scarabeus bibliográfiáját, mondjuk pont ide, bele a naplómba (mert, úgy vélem, hogy itt lenne az a legjobb helyen), akkor majd az ott publikált írásait is számba vesszük.

Monyó a háború kitörése után, mint oly sokan mások is, Magyarországra távozott. Információim szerint felhagyott az írással is (de legalábbis nem publikál) és a színjátszással is. A meditációval viszont nem. (Fordítva kellett volna ezt csinálni, kiskomám!)

Nos, ezek lennének a leglényegesebb különbségek kettejük között.

És a Dzsem herczeg utolsó halálára visszatérve (s ennek a darabnak ugyancsak volt is és van is címszereplője – s ha már a monodrámáknál tartunk, akkor mondjuk, példának okádékáért, a Bayer Aspirinnel szemben is, amelyiknek pedig csak főszereplője van), le akartam jegyezni még, hogy a darab három zentai szerző szövegei alapján készült: Varga Zoltán Utolsó halálom előtt című novelláját és Beszédes István Dzsem herceg itáliai utazása című lírai librettóját dolgoztam fel, írtam egybe, bővítettem ki a saját szövegeimmel, és persze dramaturgiailag színpadra is alkalmaztam.

(A zentai triász?!)

Az előadás az akadémia színtársulatának/színházának, a Promenának (ez magyarul annyit teszi, mint Változás Színház, de a fociban, meg általában a többi csapatsportban a cserét is így mondják, de ha már le kell fordítani, akkor én legszívesebben Váltásnak mondanám) az égisze alatt fut. Hajni említett valamit Becskerekkel és Muzslyával kapcsolatban is. Remélem, hogy sok-sok előadást él meg. Őszre valószínűleg (és remélhetőleg) még Újvidéken is újra játszani fogom.

No, most akad még egy kis gépelni valóm...

 

***

 

A napokban volt vagy lesz egy esztendeje, hogy Kocsis Tamás öngyilkos lett. Álljon itt most az emlékére:

 

I. Szépirodalom

1. Versek

 

„93. KOCSIS Tamás

Folyamatosan = 1988/6/40

Fregattmadári megdicsőülés = 1989/1-2/27”

 

(Új Symposion, 1992/11-12. szám, 2. old.)

 

***

 

Az utolsó, a zár-szavalat:

Egy vers még az Újvidéket, ha álmodom előttről (1988. 4. 9. dátummal feljegyezve).

 

RTV-újság

 

Lehúztam a reluxát

a jégkorszak előtt.

Tükörtojást helyeztem

a mángolóba, hogy

még Bólyai Farkas

látogatása előtt

bukfencezhessek egyet

a libegőn, a sztroboszkóp

fényében.

 

Napszúrást kaptam!

 

Svejk, te derék katona,

gyere, táncoljunk el egy

bécsi keringőt!

 

(Részletek:

Családi Kör, 1993. augusztus 19.

Családi Kör, 1993. augusztus 26.

Családi Kör, 1993. szeptember 2.)

1993. ápr. 19. 0:00 - írta szpray Pont ma van egy hete, hogy itthon betegeskedek, s habár időközben egyszer már úgy tűnt, hogy felépülök – ott szerda-csütörtök táján –, aztán másnap mégis csúnyán visszaestem. Holnap Wozzeck Szabadkán.

Pénteken végre harmadik nekifutásból és pontosan egy héttel később, mint ahogy elkezdtem, sikerült befejeznem annak az AIOWA-riportnak a leszedését, amelyet még 1989-ben készített velünk B. Tóth Szabolcs, a Harmat című produkció újvidéki előadása után, amit az Ifjúsági Tribün színpadán játszottunk. Pontos dátummal sajnos nem szolgálhatok, DE...

Szintén pénteken – amikor az anyag leszedését, ugye, végre sikerült itt a szomszédban, (Kalmár) Szilviánál befejeznem – hozott a postás egy nagy sárga borítékot a nevemre címezve. Valószinűleg Pé (Papp p Tibor) adta fel az Új Symposionból, ugyanis a kérdéses folyóirat ez év februárjában megjelent 1992/9-10-es száma volt benne. Ugyanis a legutóbb épp Pének panaszkodtam, hogy habár átlapozni egyszer már volt alkalmam, ám akkor is Karityét (Karácsonyi Attila), s magamnak még csak az üzletekben, az újságárusoknál sem sikerült beszereznem. Most úgy látszik, a remitendával mégis érkezett vissza néhány példány...

Nos, van ebben a bizonyos tavalyi 9-10-es számban egy mintegy tíz-tizenegy oldalas ún. AIOWA-block, amit Karity és (Francia) Gyula állított össze. Habér a Sympo kérdéses számáról már lejegyeztem néhány sort Valkay Zoli és Andrej Tišma szövegeivel kapcsolatban, de ezzel a bizonyos blockkal (az AIOWA FOTO DOCUMENTATION-nel) még nem foglalkoztam naplóimban, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem érzem úgy, hogy az képviselne bármit is belőlem (de – őszintén szólva –, magából az AIOWA-ból sem túlzottan sokat...), nem képviseli azt a szellemiséget, amit én képviselek és amit én – mondjuk úgy – a magaménak vallok, nem jelenti azt, amivel én foglalkozom, és azt sem, ami engem érint vagy érdekel, ami én voltam és vagyok, amit én csináltam és csinálok. Röviden: engem nem képvisel, nem dokumentál (nem fotódokumentál). Jellememtől, az ÉN-emtől távol áll. És, sajnos, de azt kell mondanom, nincs is valami fényesen megszerkesztve.

Nos, ugyanebben a blockban helyet kapott egy újságkivágás is, amely minden bizonnyal a Magyar Szóból származik. Címe: Újvidéken vendégszerepel az AIOWA. A vágás miatt, sajnos, csak a szöveg egy része olvasható, de a pontos dátum megállapításával kapcsolatban az a kis olvasható részlet is fontos lehet, amelyik most következik: „Szerdán, 12-én este 9 órai kezdettel az újvidéki közönségnek is bemutatkozik a zentai Ifjúsági Művelődési Központ AIOWA csoportja. Mint ismeretes, a Harmat című előadás, alig több, mint egy hete, a Kis- és kísérleti színpadok belgrádi szemléjén (BRAMS) szerepelt osztatlan sikerrel, s a tartományi és köztársasági versenyeken...” A szöveg folytatása – a vágás (olló) miatt olvashatatlan. Minden esetre ebből annyit már sikerült megtudnunk, hogy egy szerdai napon, 12-én készült a felvétel, melyet immáron ötödik éve őrizgetek az egyes sorszámmal jelölt videokazettámon Juliano Montaldo Giordano Bruno életéről szóló filmje mögött (után), melynek címszerepét Gianmaria Volonte tolmácsolja, zenéjét pedig Ennio Morricone szerezte. És itt van még ugyanezen a kazettán Hoffmann Artúr Videotáj, valamint Siflis Zoltán Futás (ennek a filmnek a címét Siflis később Kifulladásigra változtatta), Cím nélkül (melynek két főszereplője, Csonka Erzsébet és Cvetkó Tibor – akkortájt még mindketten f. h.), és Maierék (amelyik pedig a szabadkai Népszínház azonos című előadása alapján, egyes jelenteinek felhasználásával, átdolgozásával, rádolgozásával készült, és később Karády Katalin dalait adagolták hozzá, azaz vágták alá – szereplői: Döbrei Dénes, Dóró Emma és Sebestyén Tibor – az előadást rendezte: Lálity István; a darabot 1991-ben később felújitották, az ekkor készült változat szereplői: Pásztor Tibor, B. Kasza Éva és Sebestyén Tibor) című videoartja, illetve kísérleti filmje is rögzítve. Az évszámot pedig már ismerjük: 1989 volt az.

Egy oldallal visszalapozva ezúttal egy másik cikk, hasonlóképp szétszabott részletével találkozhat a figyelmes Sympo-olvasó, melynek ezúttal – a szerző nevével egyetemben – a címe is kivehetetlen. A szöveg olvasható részlete: „Tegnap az újvidéki Ifjúsági Tribün nagyszínpadán az AIOWA együttes bemutatta a Harmat című előadást” – de mindezek ellenére még ezzel sem kerültünk közelebb a megoldáshoz, azaz, hogy 1989-nek vajon havának 12-ik napján tartottuk ezt az előadást, illetve, mikor készült a szóban forgó felvétel az Újvidéki Televízió számár,. Amelyik akkoriban azért még jóval pozitívabb intézménynek számított, mint manapság, ugye, amikor nagyon is aljas módon használják fel piszkos, koszos politikai malverzációkra azok, akiknek ez a hatalmukban áll.

Ez a második újságkivágás egyébként szintén a Magyar Szóból való, és ahogy így emlékezetből fel tudom idézni a dolgokat, minden bizonnyal Hornyik Anna volt a szerzője, s ezt azért tudom ilyen magabiztosan állítani, mert épp ő volt az, aki annak idején épp az újvidéki fellépésünkkel kapcsolatban, kissé talán az elvárhatónál és a kelleténél is szűkebbre szabott látókörrel, kopaszra borotvált fejünk alapján ránk sütötte a tar fejű, bőrfejű, azaz a skinhead jelzőt, ami természetesen heves ellenérzéseket és nagy felhördülést váltott ki köreinkben. Telefonhívások stb., stb., stb...

No persze, nem ő volt az egyetlen, aki összefüggésbe hozta az AIOWA-t a skinheadekkel: a Képes Ifjúság 1989. szeptember 20-i számában (1920. szám) Rolling József neve alatt (ami minden bizonnyal álnév és Makai Józsefet rejti maga mögött) megjelent egy cikk Ha megszólal az IO! Ha megszólal az IO! címmel Dudás Szabolcs fotóival illusztrálva. A cikk hús-vér ljubljanai skinheadekről szól(t). A szerkesztők – ismét csak a lekopaszított fejek alapján találva némi meglehetősen felszínes összefüggést – valószínűleg holmi tematikusság jelzéseként, vagy csak azért mert így akartak utalni (meg a lapot a kirakatban is vonzóbbá tenni – mert: Veszi a lapot, aki veszi a lapot!) a témára, annak az egy bizonyos cikknek a témájára, a szám cím- és hátlapján az AIOWA három tagjának a portréját közölték, melyek szintén Dudás Szabolcs felvételei voltak. A címlapon Francia Gyula és Karácsonyi Attila, a hátlapon pedig Péter Ferenc arcképe jelent meg. Mondom: az összefüggés meglehetősen felszínes és erőltetett, és nem utolsó sorban pedig blamáló is, legalábbis, ami az AIOWA-t illeti.

Az újvidéki vendégszereplés pontos dátumára, vagyis a még egyetlen ismeretlen pontjára, a hónapra visszatérve, bizonyos, hogy nyár volt, s erre nemcsak abból következtetek, hogy a felvételen a „civilek” némelyike lábujjas papucsban és rövidnadrágban, bermudában látható (azaz: abban szólózik, abban szeredál le-föl), hanem abból is, hogy teljes bizonyossággal emlékszem még arra is, hogy ugyanazon az estén – az újvidéki előadás után – hivatalosak voltunk Temerinbe, a Hevér-tanyára, egy éjszakai előadásra, az épp azokban a napokban zajló TAKT-ra (a temerini Amatőr Képzőművészeti Találkozóra). Sajnos, Tari Pista A borotvahab hernyóival című, az azévi tizennegyedik TAKT-ról irt cikkében elfelejtette megemlíteni az alkotótábor megrendezésének időpontját, pontos dátumát a Képes Ifjúság 1989. esztendei első őszi számában, amelyik szeptember 6-án jelent meg, s a lap akkor még töretlen történetében az 1918-ik lapszám szerepét töltötte be, s csak a találkozó tárlatának megnyitója napjáról, július 15-ről tett említést. Így tehát dátumkeresésemben nem szolgál semmiféle használható adattal, de még csak adalékkal, adalékanyaggal sem, egykorú Magyar Szó, vagy pedig valami hasonló lap, folyóirat, hetilap, nyomtatvány, szóróanyag, tehát bármiféle sajtótermék, sajnos, pillanatnyilag nem áll a rendelkezésemre. Mivel azonban úgy gondolom, hogy a TAKT tárlatának megnyitója röviddel a tábor vége után szokott megrendezésre kerülni, arra következtetek, hogy 1989 júliusa, de legfeljebb csak júniusa lehetett.(De nem lehetett június, mert akkor még suli lett volna, s az bezavar...)

Erre a bizonyos tizennegyedik TAKT-ra egyébként harmadmagammal én is hivatalos voltam, ugyanis:

„A képzőművészeti vetélkedő győztesei

Az idei képzőművészeti vetélkedő elég népszerű volt középiskolásaink körében, noha a pályamunkák színvonala elmarad a tavalyitól. Tizenhét középiskolás munkáját (rajz, festmény, dombormű, fotó, képvers) értékelte a bírálóbizottság (Csernik Attila, lengyel László, Tari István). Döntésük értelmében négy egyenrangú díjat osztottak ki. A XXIII. KMV képzőművészeti versenyének díjazottjai:

Alfásy Szilveszter (Svetozar Marković Középiskola, Szabadka)

Szabó Benke Róbert (Karlócai Gimnázium)

Roszovits Izabella (topolyai középiskola)

Szabó Palócz Attila (zentai középiskola)

A képzőművészeti vetélkedőre érkezett legsikeresebb pályamunkákból április 14-én (pénteken) az előadóművészeti vetélkedő szünetében kiállítás nyílik. Ez a tárlat vasárnap zárul, és megtekinthető a döntő idején a becsei Művelődési Ház előcsarnokában.” (Képes Ifjúság, 1989. április 12., 1908. szám). És volt még egy meghívott – tehát igazából negyedmagammal –, Karity, aki megnyerte a plakáttervezési pályázatot, s az ő rajzát nyomtatták ki a KMV plakátján.

Szóval, okozott némi gondot abban az időben a döntés, hogy elmenjek-e a TAKT-ra, vagy sem, mert épp a tábor időpontjára esett több Harmat-előadás is, többek között épp a 12-i újvidéki is, de mintha Szabadkán is azokban a napokban játszottunk volna, és hát meglehetősen nehézkes dolog lett volna az oda-vissza utazgatás, szót sem ejtve akkor még arról, hogy a Hevér-tanya a legközelebbi buszállomástól is meglehetősen távol esik. Szóval végül is – persze némi jóbaráti rábeszélés hatására is – úgy döntöttem, hogy inkább maradok a seggemen, azaz a Harmat és az AIOWA mellett.

Minden esetre, Hevér János Szőreg közelében lévő hangulatos kis tanyáján (Tanjáján...) elég rosszak a körülmények, legalábbis, ami a színházi követelményeket, a színjátszást illeti: áram nincs (vagy legalábbis akkor még nem volt), tehát sem a reflektorokat, a fényeket, a megvilágítást, sem pedig a zenefelszerelést, a deckeket nem lehetett volna használni, pedig ezek mind nagyon fontos és elmaradhatatlan részei, elemi voltak a Harmat című előadásnak; hovatovább az udvaron kellett volna játszanunk – tábortűz mellett, úgymond(d) –, tehát még az elsötétítést (mint effektust, vagy mi a francot...) sem használhattuk volna. Így még aznap délután abban egyeztünk meg egymás között és Beszédes Pista javaslatára, hogy kimegyünk ugyan a tanyára, de a meghívott Harmat helyett az Akiért Szapphó vezekel... című előadást adjuk elő éjszakai produkció gyanánt. Habár áramra ahhoz is elengedhetetlenül szükség lett volna, de az mégis csak kétszereplős (Péter Fecó és jómagam...), a díszlete sokkal kisebb és gyorsabban is felállítható, amolyan kamarajellegű, könnyebben mozgatható, és utóbb a leszerelése is negyedannyi ideig tart; kelléke is sokkal kevesebb volt, meg aztán Beszédes Pista megemlítette, hogy egy kevéske kis áramot egy akkumulátorból is szerezhetnénk, és az kitarthatna az előadás végéig.

Nos, tehát így indultunk el Zentáról előbb Újvidékre, ahol este kilenc órai kezdettel játszottuk a Harmatot, majd pedig összepakoltuk a holminkat, a díszletet, a technikát, a kellékeket és máris indultunk Temerin felé. Én vittem magammal egy kis nejlonzacskóban a Szapphó... kellékeit és az előadáshoz tartozó két kazettát: az egyiket az előadás rögzített szövegével, a másikat a zenéjével. A kirakatbábút még Zentán beraktuk a busz csomagtartójába.

DE: Fecó már délután rosszul érezte magát és a Harmatot is alig bírta végigjátszani. Az Újvidéktől Zentáig egy hetet kitevő három napig jegyzetelt tévériportban éppen ezért nem is szólalt meg. De a riportot megelőző felvételeken, a Harmat című előadás Újvidéken rögzített részleteiben is nagyon jól látszik, hogy szegény alig tartja magát és kezében is a vasrudat, és a ritmust a vasakon is alig tudta verni, és tulajdonképpen nem is ütötte, hanem csak néha leejtette a magasba kínlódott karját, és ilyenkor a két összeütődő vasdarab adott valami hangot, aminek a ritmushoz, az eredeti elképzeléshez immáron vajmi kevés köze volt. Az egyik pillanatban – mint ahogy azt utóbb elmesélte – le is ült az egyik téglára, és a szó szoros értelmében elhányta magát. Még szerencse, hogy ilyen állapotban egyáltalán végig bírta játszani az előadást. (Ezzel a holnapi Wozzeckkel nekem is lesznek némi hasonló problémáim, mert a betegségemből kifolyólag, amelyik már több mint egy hete eredményesen és sikeresen itthon tart Zentán, nem nagyon bírok ki egyhuzamban tíz percnél hosszabb időt egy-egy köhögőroham nélkül, a hangom abszolút rekedt, s ami hang nélkül kijön belőlem, az mind az orromon keresztül teszi azt, hogy az orrom dugultságáról akkor már szót se ejtsek, ami még az orrcseppek ellenére is gyakori orrfújásra késztet. Nos, így. Mégsem szeretném lemondani a holnapi előadást, inkább, ha nem megy majd, akkor a péntekit, de addig azért remélem, hogy egy kicsit helyre jövök majd.) Szóval a TAKT-on az Akiért Szapphó vezekel...-ből se lett semmi. „Betegség miatt elmaradt...” Fecó meg csak a finom paprikás után jött egy kicsit rendbe, amivel a Hevér-tanyán vártak ránk...

Egyébként, ami az AIOWA történetét illeti – ha már itt tartunk, ugye – az elnevezés, a név, mint a csoport megjelölése, tehát mint AIOWA kifejezés első ízben szintén 1989-ben látott napvilágot, illetve abban az évben jelent meg először nyomtatásban, „hivatalosan”, úgymond, akkor nyert polgárjogot. Íme:

„Március 30-án és 31-én:

Középiskolások Színművészeti Vetélkedője Szabadkán

Úgy látszik, hogy diákszínjátszásunk fellendülőben van, hiszen 13 középiskolásokból álló csoport vesz majd részt azon a vetélkedőn, melyet március 30-án és 31-én bonyolítunk le Szabadkán, a Népkör színháztermében.

Tizenhárom előadást kellett a rendelkezésünkre álló két napba bezsúfolnunk. Ebből is sejthetitek, hogy a verseny reggeltől estig tart, tehát maratoni jellegű lesz.

A bírálóbizottság ezúttal is ígéretet tett arra, hogy mindegyik előadás után értékelni fogja a középiskolásaink színpadi teljesítményét. A zsűri elnöke Virág Mihály lesz, az újvidéki Művészeti Akadémia tanára.

Arra kérjük a résztvevő csoportokat, hogy a bemutatásra kerülő színművek pontos címét és szereposztását minél előbb juttassák el a Népkör szervező titkárához.

A középiskolások színművészeti vetélkedőjének műsora:

március 30-án (csütörtökön)

9 órai kezdettel a szabadkai Lazar Nešić Középiskola diákjai lépnek fel (Bogdánfi Sándor: Nők utópiában);

10.30 órai kezdettel a kishegyesi Ifjúsági Tribün alternatív csoportja lép fel (John Whyting: Nincs miért), a rendezők: ifj. Virág Gábor és Horváth György;

12.00 órai kezdettel Ifjúsági Kamaraszín mutatkozik be, a rendező Szabó Palócz Attila (Gyurkó László: Faustus doktor boldogságos pokoljárása);

14.00 órai kezdettel a szabadkai Svetozar Marković Középiskola PÓ csoportja lép színpadra (Kereszténység magától kan-csók);

15.30 órai kezdettel: a Svetozar Marković középiskola diákja, Árok Attila Jónás című drámáját mutatja be, a szerző rendezésében;

17.00 órai kezdettel ismét a zentai Ifjúsági Kamaraszín mutatkozik be (Péter Ferenc: Akiért Szapphó vezekel...).

Március 31-én (pénteken)

8.00 órai kezdettel a becsei Vladimir Provči Középiskola Sinkó Ervin Önképzőkörének Trend Art színtársulata mutatkozik be (Faragó Attila: Lyuk, a rendező Terék Zoltán);

9.30 órai kezdettel az újvidéki középiskolások mozgásdrámáját láthatják Topolcsányi Laura rendezésében;

11.00 órai kezdettel az újvidéki Pedagógiai Akadémia negyedikes diákjai Wilhelm József rendezésében Győrfi [Győrffy] – Ferenci – Wilhelm: a Fekete lyuk című színművét mutatják be;

12.30 órai kezdettel a szabadkai Svetozar Marković Középiskola diákjaié a színpad, akik Korhecz Zsuzsanna James Joyce nyomán irt drámáját mutatják be;

14.30 órai kezdettel a Lazar Nešić Középiskola színjátszó csoportja Úri Attila: Kutyák című színművét mutatja be a szerző rendezésében;

16.00 órai kezdettel az újvidéki Pedagógiai Akadémia diákjai lépnek színpadra Klemm Éva: Kötelező oktatás című színművével, a szerző rendezésében;

17.30 órai kezdettel Molnár V. Zoltán – Urbán András: Harmat, rendező: Urbán András – AIOWA.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.” (Képes Ifjúság, 1989. március 29., 1906. szám.)

Csak mellesleg jegyzem meg, hogy én, ha nem is véletlenül, de – úgymond(d) – az utolsó pillanatban kerültem az AIOWA-ba (ha fogalmazhatok egyáltalán így...), mert azokban a hetekben, amikor a KMV-re készülődtünk, én néhány akkori középiskolai osztálytársammal és más osztályokból való barátaimmal, barátnőimmel már dolgoztam Gyurkó László regénye alapján és annak nyomán a Faustus doktor boldogságos pokoljárása című előadáson, meg aztán (Péter) Fecó is azzal állított be egyik nap hozzám, hogy irt egy drámát, és szeretné, ha megcsinálnánk a szabadkai KSZV-re. Ez volt az Akiért Szapphó vezekel... Aztán az egyik próbán szólt Fecó, hogy őt azért még mindig érdekli az ilyen „verbális” színház is, nemcsak az, amit az AIOWA-ban csinálunk, csináltunk akkor. De akkoriban ő már rendszeresen eljárt a Harmat próbáira, és az utolsó néhányon én is ott voltam. Így lettem 1989 tavaszán az AIOWA technikusa, ami abban az időben azért mégis rengeteget jelentett, mert megéreztük a csoportszellemet, az együttgondolkodás és együttdolgozás örömét olyanok is, akik között előzőleg még elő-előfordult némi rivalizálás, nézeteltérés, vita, hiszen addig két külön csoportban dolgoztunk.

A fenti idézet tanulsága alapján 1989. március 30-án, miután lejátszottuk a zentai Ifjúsági Kamaraszín név alatt bejelentett mindkét előadást, és végignéztük az arra a napra ütemezett összes többi produkciót is, sőt az összes beszélgetést is végigültük (végigtűrtük...) a zsűrivel, tehát immár az esti órákban, ha nem volt az már éjszaka is, (Francia) Gyula akkori albérleti lakására vonultunk, amin nővérével osztozott (ők ugyanis apatini származásúak...), és ott tartottuk meg a Harmat tulajdonképpeni főpróbáját, tehát ahogy akkor mondtuk, ott játszottuk le először elejétől végig (és vissza...). Az összes kellékkel, fényekkel, zenével megállás nélkül a teljes előadást. Ott és akkor állt össze tulajdonképpen egységes egésszé. Volt ott Gyuláéknak egy hatalmas előszobájuk, ami ebédlő is volt egyben, azt nyitottuk össze azzal a másik helyiséggel, ahová a gazda, a tulaj téli tüzelője volt bepakolva, elraktározva.

Nos, hogy is állunk a Harmattal? Szereplők: Bakota Róbert, Csüllög Szilvia, Francia Gyula, Karácsonyi Attila, Keszég László, Kocsis Tamás, Lipinszki Zolika, Molnár V. Zoltán, Péter Ferenc, Sétáló Tibor, Takács Katalin, Urbán András, Vicei Zoslt (később, miután Setya – Sétáló Tibor bevonult katonának, szerepét Szögedi Szabó Béla vette át, Csüllög Szilvia helyére pedig, igaz, más okok miatt ugyan, de Rúzsa Mária ugrott be, Lipinszki Zolikát pedig Mezei Szilárd váltotta fel). A szerzőpáros: Molnár V. Zoltán és Urbán András. Zene: Keszég László, kocsis Tamás, Molnár V. Zoltán és Urbán András. Technika: Szabó Palócz Attila. Rendezte: Urbán András. (Írom mindezt az egykorú plakát tanulsága alapján, melyet az Új Symposion akkori szerkesztősége nyomtattatott nekünk később azzal, hogy: AIOWA – a zentai Ifjúsági Művelődési Központ csoportja. A plakáton egyébként Péter Fecó látható a Harmat egyik jelenetében Dudás Szabolcs felvételén.)

1993. ápr. 16. 0:00 - írta szpray

A videóanyag (újabb) folytatása:

 

Operatőr: Kamera ide!

B. TÓTH SZABOLCS: Téged kifelejtettelek az előbbi beszélgetésből...

(Zörej a háttérből.)

((Itt, ennek a háttérből jövő zörejnek kapcsán, emlékszem, hogy a hangfelvevő, a hangmérnök – a tonac – ütötte bele a készülékét az egyik, az előadásban kellékként használt vasdarabba. Ezt azért tudom ilyen pontosan felidézni emlékezetből, mert véletlenül épp ott álltam a háta mögött, tehát amikor B. Tóth Szabolcs hátra nézett, az operatőr és a hangmérnök háta mögül én néztem vissza rá.)) 

B. TÓTH SZABOLCS: (miután konstatálta, hogy mi is történt tulajdonképpen.) Tišina tamo! (Majd ismét Robihoz fordulva.) Téged kifelejtettelek az előbbi beszélgetésből. Van valami hozzáfűzni valód?

BAKOTA RÓBERT: Csak annyit szeretnék mondani, hogy teljesen egyetértek az előbb elhangzottakkal, tehát, hogy a színház csak átmeneti forma. A fő, a legfelső cél a maffia. Köszönöm!

B. TÓTH SZABOLCS: És ezt komolyan vegyük?

BAKOTA RÓBERT: Igen.

B. TÓTH SZABOLCS: Tehát ez nem vicc?

BAKOTA RÓBERT: Nem.

B. TÓTH SZABOLCS: Jó, köszönöm én is! (A kamera felé.) Stop!

(Vágás.) 

(A kamera össze-vissza sétál: a padló, a liszt, lábak, reflektorok, padok, a nézőtér stb., stb., stb...) 

B. TÓTH SZABOLCS: Gyere, légy szíves, ne menjek már oda!

KESZÉG LÁSZLÓ: (hangja a háttérből.) A reflektort vegyétek onnan!

KARÁCSONYI ATTILA: (hangja a háttérből.) Valami okosat mondjál!

B. TÓTH SZABOLCS: Beszédes, gyere már te is, hogy ne kelljen...! Szabó Palócz... (Hátrafordul a kamera felé.) Ide?

Operatőr: Može!

B. TÓTH SZABOLCS: Szabó Palócz Attila ezúttal, mint fény- és hangrendező, hangász, fény...

SZABÓ PALÓCZ ATTILA: Technikus.

B. TÓTH SZABOLCS: Fénytechnikus... és hang...?

SZABÓ PALÓCZ ATTILA: Technikus.

B. TÓTH SZABOLCS: Hang... Hangtechnikus...Tehát: mint fénytechnikus és hangtechnikus vettél részt az előadásban, és nem mint színész. És mikor láthatunk legközelebb a színpadon?

SZABÓ PALÓCZ ATTILA: Legközelebb.

B. TÓTH SZABOLCS: Van valami komolyabb terved?

SZABÓ PALÓCZ ATTILA: Ja, hát persze, mindig tele vagyok tervekkel, most is. Hát a következő tervem a Cseresznye és meggy című könyv színpadra alkalmazása.

B. TÓTH SZABOLCS: És ez hogy fog kinézni?

SZABÓ PALÓCZ ATTILA: Majd meglátod. Előre még semmit.

B. TÓTH SZABOLCS: (Beszédes Istvánhoz fordulva.) István, most már kénytelen vagyok hozzád fordulni, nem tudom elképzelni, hogy ez igaz,m vagy hülyéskedés, amit hallok itt a többiektől. Vagy tényleg komolyan kell venni az egészet?

BESZÉDES ISTVÁN: Hát, ők a fegyverhordozók, én csak szóvivő vagyok, az is csak alkalomadtán. Hát van egy bizonyos komolyság abban, amit itt mondanak. Minden tréfa komoly és főleg a halálosan komoly tréfák komolyak, ugye, és pedig halálosan. Ami az egész ilyen jellegű irányultságot illeti, hát azt hiszem, mégis csak a művészet berkein belül marad ez a próbálkozás, habár művészetnek és gondolkodásnak teljes mértékben joga van formálni, illetve, joga van szándékozni formálni a világot. Egy ilyen bizonyos átrendeződés volt a magja, és maradt is egyelőre ennek a csoportnak. Amíg ezek nem válnak éppen hatalmiakká, addig itt gyönyörű munka folyhat. A társadalmunkban épp a fölösleges hatalmi harcok rontják meg többek között az alkotást, de a közösségi életet is. Épp maga az ellentét ez a csoport, ami a sok hatalmi harcot próbálja nagyon zárt körűen magától távol tartani.

B. TÓTH SZABOLCS: Ne haragudj, közbeszólok! Más kérdés: szerinted ez a buli hogyan...? Hogy tetszett neked ez a buli?

BESZÉDES ISTVÁN: Hát én nem is tudom, ötödször vagy hatodszor láttam. Hát nekem nagyon tetszik. Nem ez az első, amit láttam, én követtem az egész műhelymunkát. Nekem az tetszik, hogy mindamellett, hogy a színházat átmeneti formának tartják, de halálosan komoly stratégia és egy nagyon hosszú folyamat. Tényleges átmeneti fázisok már voltak, amik végül is, ha nem is maffiáig vezettek, de igazi színházig, amitől nagyon sokat várok a vajdasági magyar színházművészetben.

B. TÓTH SZABOLCS: Idén is díjat kaptak, tavaly is díjat nyertek a Gyíkokkal, jövőre mi a szándék, mi a próbálkozás? Milyen próbálkozások lesznek?

BESZÉDES ISTVÁN: Hát ezt én nem tudom, ezt ők tudnák. Az, amit én elvárok, hogy együtt maradnak és tovább folytatják a csoportmunkát. Ez egy nagyon lényeges dolog, és újabb minőségeket hozhat. Most, amit ők még nem tudnak, hogy félő, hogy épp bizonyos művelődés és művészeten belül jelenleg is érvényesen ható hatalmi harcok tehetik tönkre ezt a csoportot is, illetve, ezt a munkát is. Én bízok benne, hogy erre mégsem kerül sor, illetve, hogy ha sor kerül, akkor majd tényleg tudnak harcolni ezek ellen.

B. TÓTH SZABOLCS: Jó, köszönöm szépen! Megnyugtató volt a válasz.

Óvásom:

Felkérnék mindenkit, minden egyes emberi, állati és növényi lényt és egyedet, aki naplóm körüllegyeskedik, bele-belekontárkodik, hogy a fenti beszélgetést ne tekintse riportnak, interjúnak, tehát a sajtó műfajai közül bármelyiknek, netán publicisztikai műnek, hanem csakis és kizárólag naplónak (és a napló bizony az a műfaj, amibe minden belefér – és az egyetlen ilyen), személyes feljegyzésnek, öndokumentációnak akár. Éppen ezért nem is gondoztam a szöveget a sajtó egyéb szabályainak megfelelő módon, tehát a napló kívánalmainál felsőbb szabályok értelmében és azok mértékében, azok szellemében és azokhoz szabva, és éppen ezért hagytam benne a rengeteg „szóval”-t, a „hát”-tal kezdett mondatok tömkelegét, a téves megfogalmazásokat, a dadogásokat is. Mert engem elsősorban a nyersanyag érdekelt, a kimondott szó, a keltett zörej, megidézett hangeffektus, eredeti mivoltában, embrionálisan, anyaszült meztelenül, éppen csak úgy, ahogyan megszületett. És a napló közzétételével hiszem, hogy olvasóm is felleli benne ugyanezeket a momentumokat ugyanolyan súllyal és ugyanolyan értelmükben, ahogy és amilyenként azok számomra fontosak. És mi más fontosabb célja lehet egy nagyközönség elé tárt naplónak? Minden, ami ezután következik, és még több, ami mindebből fakad, már csakis és kizárólag az olvasótól, tehát az egyéntől függ. Köszönöm!

1993. ápr. 15. 0:00 - írta szpray

A videóanyag folytatása:

 

B. TÓTH SZABOLCS: Jó, kösz szépen! További előadások: Mi van még a dzsipvevésen és a fegyvereken kívül? Mi van még tervben? Milyen előadás van...?

URBÁN ANDRÁS: Először is, hogy mindannyian uniszexek legyünk.

B. TÓTH SZABOLCS: Ez mit jelent?

URBÁN ANDRÁS: Hát most kérlek, szóval, akár ezzel a mikrofonnal szeretkezzünk, vagy... Szóval, amivel akarunk. De ha még érdekelnek a fázisok, szóval úgy fogjuk megkezdeni ezt az egész  projektumot, hogy...

KESZÉG LÁSZLÓ: (megkopogtatja a mikrofont.)

URBÁN ANDRÁS: Először Vajdaságot vesszük, mivel szerettünk volna mi is magunknak egy maffiát, mert itt annyi van, hogy nagyon sok, és akik – mint mondjuk, most te is –, akik így segítettek nekünk, azok csak a határig lesznek kitoloncolva, akik nem, azok mennek a sivatagba! És akkor kezdődik meg a második fázis, amikor ezen a területen csak sivatag lesz.

B. TÓTH SZABOLCS: És mit gondoltok, hogy ezt meg fogjátok úszni szárazon, ha nem tudjátok véghezvinni?

URBÁN ANDRÁS: Hát nincs esély...

KESZÉG LÁSZLÓ: Szóval nekünk megjelent a vízió, érted? Szóval itt nem lehet szó arról, hogy nem sikerül.

B. TÓTH SZABOLCS: Sikerülni kell?

KARÁCSONYI ATTILA: Sikerülni fog!

MOLNÁR V. ZOLTÁN: Muszáj.

KESZÉG LÁSZLÓ: Vízió...!

B. TÓTH SZABOLCS: Majd meglátjuk! Hol a Szögedi?

(A társaság szétszéledőben.) 

URBÁN ANDRÁS: Mosakszik.

(Vágás.) 

(Bakota Róbert a földön fekszik. Körülötte a Harmat című előadás nyomai, „diószeletei”: liszt, olaj, vasak, reflektorok, a már kiürült nézőtér... Bakota is lisztes, koszos, még nem volt ideje megmosakodni. A liszt nyomai leginkább kék nadrágján látszanak, de testén is szép számban kivehetők. B. Tóth Szabolcs mellette guggol.)

1993. ápr. 9. 0:00 - írta szpray

Őrizgetek már régóta egy felvételt, amit még 1989-ben másoltam át magamnak videóra a topolyai Film- és Videótáborban Szemerédy Magdától, aki ugyanakkor ugyanezeket a képsorokat használta fel egy videóesszé elkészítéséhez, amelyhez engem kért fel narrátornak. S ha már a helytörténeti vitatribün kapcsán többször is szóba került az anyag, és bizonyos anyagok leszedése, hát én úgy gondolom – habár ma már egészen más szempontból –, hogy fontos és érdekes lehet ennek az anyagnak a leszedése is, ám ezúttal magnetogram helyett videóról (hiszen az ilyen munkával is volt már kapcsolatom, tapasztalatom a Sympo-film kapcsán – lásd: Új Symposion, 1992/5., 1992/6. és 1992/7-8. szám), mert tulajdonképpen egy interjúról van szó, amit szintén 1989-ben készített velünk, tehát akkori AIOWA-sokkal B. Tóth Szabolcs az Újvidéki Televízió számára. Amennyire én tudom, s ezt a kijelentésemet az anyag forrásaként egyszer már megnevezett Szemerédy Magda akkori szóbeli közlésére alapozom, a rögzített anyag akkor nem került sugárzásra, viszont ennek ellent mond Mihájlovits Klára közlése, aki állítja, hogy ő viszont látta a tévéhíradóban. Tulajdonképpen mindegy is, tehát igazságtételre nincs szükség, a lényeg az, hogy megőrződött, s most alkalom kínálkozik a széleskörű közzétételére, közlésére is.

A felvétel néhány jelenettel kezdődik a Harmat című előadásból. A felvételek – mellesleg – Újvidéken, az Ifjúsági Tribün színpadán készültek. Kezdetnek lássunk egy részéletet az egyetlen jelentből, melyben egyáltalán elhangzott némi szöveg, s amelyik tulajdonképpen a darab nyitójelenete is volt.

Egy női hang: (előbb Varga Henrietta, majd pedig Csüllög Szilvia olvasta be egyszer-egyszer magnóba, de az is lehet, hogy fordított sorrendben, azt viszont nem tudom felismerni, hogy itt melyikük hangján hangzott el.) Tamás, az éjjel, tudod, egy ideje nem bírok elaludni, az éjjel apáék sokáig beszélgettek, mindenféléről, amiről szoktak, tudod, de egyszer csak anya elsírta magát, azt hiszem, apa tudja, hogy miért, biztosan tudja, mert nem vigasztalta, mint a múltkor, egyáltalán, semmit sem kérdezett, csak azt mondta, szeretne valami vörösbe nézni, szeretné látni a szemeidet, a te szemeidet, Tamás, és utána sokáig hallgattak, és csak anya szipogott, már majdnem sikerült elaludnom, de akkor anya felrázta apát és azt kérdezte, és megkérdezte tőle, mért van az, hogy egyes kisfiúknak sohasem lehet megfésülni a haját, hogy állandóan a szemükbe lóg, rólad beszélgettek... Tamás, lehet, nem szabadna többet elaludnod... (Azt hiszem, hogy mégis inkább Heni hangja lehet ez.)

 

Az itt elhangzott szöveget valószínűleg Urbán Andris és Monyó (Molnár V. Zoltán) írta közös erőbevetéssel. Most pedig akkor következzék maga a beszélgetés: …

 

B. TÓTH SZABOLCS: Urbán, nagyok voltatok! Hogy sikerült ezt a bulit összehozni?

URBÁN ANDRÁS: Hát, baszd meg... Hát hogy? Úgy, hogy csináljuk a szinházat... És akkor hogy sikerült összehozni?! Nem értem ezt, hogy... Hát hogy? Csináltuk.

B. TÓTH SZABOLCS: Hallom, hogy Belgrádban nagyon jól szerepeltetek szintén.

KESZÉG LÁSZLÓ: Igen, a BRAMS-on, és ott a legjobb előadás voltunk.

B. TÓTH SZABOLCS: Kaptatok valamilyen díjat is?

KESZÉG LÁSZLÓ: Egy ilyen átszúrt szív áll egy olyan állványon és át van szúrva.

KARÁCSONYI ATTILA: Műanyag.

KESZÉG LÁSZLÓ: Műanyag.

B. TÓTH SZABOLCS: Ez mit jelent, hányadik helyezettek voltatok?

KESZÉG LÁSZLÓ: Három egyenrangú díjat osztottak ki, és...

B. TÓTH SZABOLCS: Ti voltatok a...?

KESZÉG LÁSZLÓ: Hát úgy beszéltek ott...!

URBÁN ANDRÁS: Mi voltunk a legkísérletibb előadás, és amelyik a legjobban megfelel a fesztivál szellemének, amelyik a legjobban elszakad a konvencionális színháztól.

B. TÓTH SZABOLCS: Tehát arattatok?

KARÁCSONYI ATTILA: Igen, arattunk.

(Nevetés.) 

B. TÓTH SZABOLCS: Hallom, hogy közületek sokan színészetre, vagy... Hogy mondják? Színművészetire iratkoznátok... Igaz ez?

KARÁCSONYI ATTILA: Hát meg fogjuk próbálni szeptemberben a felvételit, de addig is már beiratkoztunk a Pedagógiai Főiskolára a biztonság kedvéért.

B. TÓTH SZABOLCS:  De hogyha fölvesznek a Színművészetire, akkor...?

KARÁCSONYI ATTILA: Hát akkor még majd gondolkozunk.

B. TÓTH SZABOLCS: (Molnár V. Zoltánhoz fordul.) Neked volt a legnagyobb szereped az előadásban, mint hallottam.

MOLNÁR V. ZOLTÁN: Hát nem a legnagyobb szerep volt...

B. TÓTH SZABOLCS: De a legnehezebb.

MOLNÁR V. ZOLTÁN: Hát nem volt nehéz kibírni. Szóval meleg volt, az biztos, de hát szóval... Én csak azt szeretném mondani, hogy ez a színházi projektum csak egy része ennek az AIOWA csoportnak, AIOWA-MAFFIÁnak, és nemcsak színházzal szeretnénk foglalkozni, hanem van egy olyan tervünk, szóval, hogy idővel majd más manifesztumokat is fogunk... Tehát első lényeges dolog az a pénz, s hát pénzen vásárolni lehet sok mindent, többek között fegyvereket például, mondjuk rá...

B. TÓTH SZABOLCS: Fegyvereket is akartok vásárolni?

MOLNÁR V. ZOLTÁN: Hát igen, igen, komoly dolog, szóval, ez fegyverek...

KESZÉG LÁSZLÓ: Dzsipeket! Fegyvereket!

MOLNÁR V. ZOLTÁN: Dzsipeket.

KESZÉG LÁSZLÓ: Tankot!

MOLNÁR V. ZOLTÁN: És van egy olyan víziónk, szóval közös álmunk, hogy: egy kép, ahogy Szögedi Szabó Béla álla galambbal egy pult előtt és előtte van Európának a térképe, és generális ruhában van persze, és rámutat az egyik országra és azt mondja, hogy: – Ez nem kell!

B. TÓTH SZABOLCS: De remélem, csak vicceltek.

MOLNÁR V. ZOLTÁN: Hát nem! Szóval ez nem vicc, ez komoly dolog, és egyébként is még csak azt szeretnénk üzenni, hogy kétezerben majd boldog újévet kívánunk az AIOWA nevű bolygónak!

URBÁN ANDRÁS: No szóval, ha még a fázisokra is kíváncsi vagy...

B. TÓTH SZABOLCS: Még most Szögedi Szabó Bélát szeretném megkérdezni...

KESZÉG LÁSZLÓ: (elkapja B. Tóth Szabolcs kezét és magához húzza a mikrofont.) Én még csak azt akartam elmondani, hogy szóval fogunk venni dzsipeket, meg fegyvereket, és tankot, és át fogjuk venni a hatalmat. Érted?

FRANCIA GYULA: Puccs!

KESZÉG LÁSZLÓ: (mutatóujjával B. Tóth Szabolcsra bök.) De szóval megjegyeztük az arcod, úgyhogy te nem kell, hogy féljél.

1993. ápr. 9. 0:00 - írta szpray

Szabadka ugyan, de már csak néhány percig, másodpercig, hiszen nemsokára megindul itt velem az ügyviteli vonat, amelyikre most szálltam fel, Újvidék felé.

Ma elmaradt Az állhatatos herceg próbája, s habár Hallgassunk filmet! ma valószínűleg nem lesz, de műsor – Éjszakai műsor – az mindenféleképpen igen, ezért úgy döntöttem, hogy leutazok Újvidékre.

Amiért most elővettem a naplóm, az az, illetve annak az az oka, hogy elgondolkodtam azon, mennyi minden maradt ki belőle, még amikor az aktuális lett volna, az elmúlt hónapban, amikor szinte minden szabadidőmet és szinte minden naplóbejegyzésemet a helytörténeti vitatribünnek szenteltem.

Nos, konkrétan az az eset jutott az imént eszembe, amikor – a Nišben lejegyzett naplójegyzetemhez hasonlóan (lásd Családi Kör, 1993. április 22.), amikor azt az esetet meséltem el, amikor Molesszel (Molnár Zoltánnal) felismert bennünket az a nénike a niši vasútállomáson – Sonját (Vukičević), aki szintén játszik a Csodatevőben, méghozzá Zsófia, a prostituált szerepét, tehát az egyik főszerepet, az egyik kis boltba lépve felismerte az elárusítónő. (Egyébként most erről is – igaz, véletlenszerűen – Déry Tibor G. A. úr X.-ben című regényének egyik jelenete jutott eszembe, csak – természetesen – ezúttal egy másik.)

-- Vi ste balerina iz Beograda?! -- kiáltott fel az elárusítónő.

-- Jesam – így Sonja.

-- Izvolite, šta želite?

-- Najjeftinije bobi štapiće...

Ez a kis párbeszéd – hogy megértsük – azért érdekes a számomra, mert Sonja is a rá jellemző, talán még a fülétől is messzebb érő széles vigyor és hahotázás közben, annak kíséretében mesélte el rögtön ott helyben az üzlet előtt, de másodsorban az sem mellékes, hogy ékesszólóan rámutat, hogy még egy belgrádi balett-táncosnőnek (vagy ahogy az egyik niši lap újságírója fogalmazott: prímabalerinának), tehát az ún. életművésznek is meglehetősen rosszul megy mostanában, legalábbis, ugye, ami az ilyen, ún. földi , tehát az anyagi dolgokat illeti (s ha a fizetéscetlimen nem állna ott végig nagy betűkkel a lap alján, hogy LIČNI DOHODAK JE STROGA POSLOVNA TAJNA, akkor most talán még egy átlagos színészi személyi jövedelem összegét is feltüntetném itt – mondjuk bizonyítékként, bizonyosságként is akár).

Egyébként érdekes dolog, hogy Sonjának ez volt életében az első szerepe, amelyben meg is szólalt a színpadon, tehát nem balett-táncosnői, hanem színésznői minősítésben és minőségben lépett színpadra, illetve 1991 nyarán Kelebián a homokba, a homokra, s azt hiszem, hogy nyugodtan állíthatom – s a kritikák is ezt mutatják –, hogy nagyon is jól helytállt.

Tegnap egyébként megint telt ház előtt játszottuk a Csodatevőt, s érdekes még az is, hogy például az Übü kriályra már hetekkel előbb se lehetett jegyeket szerezni, mert szabad eladásban mind elkeltek előre. Mint ahogy élőszóban már többször is elmondtam, többek között az Újvidéki Rádió hullámhosszain is, és hát igyekeztem kifejteni is, hogy ez a kísérletinek mondott színház (habár mindaz, ami ott történik, kábé húsz, lassan már harminc évvel ezelőtt volt valóban kísérlet, kísérleti színház, és hogy Szabadkán ma már nemigen akar senki sem alternatív, vagy valami ilyesmi lenni, hanem az eszközök, melyeket használ, s melyeket felhasznál egy-egy előadás felépítésénél, felépítéséhez, kidolgozásához, ma már teljesen normális, kézenfekvő, mondhatni kikísérletezett, kézzelfogható és világviszonylatban is elfogadott módszerek és eszközök, természetes dolgok, a húsz-harminc évvel ezelőtti kísérletek eredményei) az utóbbi évek folyamán kinevelt magának egy meglehetősen széleskörű közönséget, közönségréteget, amelyik rendszeresen látogatja az előadásokat.

Most robogtunk be Topolyára.

Legutóbb például tanúja voltam két tizenhat-hét-nyolc éves fiatal beszélgetésének, amikor azt beszélték meg, hogy másnap, egy bizonyos szombat estén, ami csak a véletlen közbejátszásának, közbeszólásának folytán volt egyben a Középiskolások idei Színművészeti Vetélkedőjének (a KSZV-nek) a másnapja is, színházba menjenek-e szórakozni – úgymond –, vagy valahová másfelé, máshová.

Áprilisban még 20-ra, 23-ra és 27-re van előrelátva a Wozzeck, remélhetőleg több szerencsével, mint az első kettő volt.

(Tegnap volt pontosan húsz éve, hogy elhunyt Pablo Picasso. Habár lehet, hogy egy kissé furcsán hangzik, de 1947-ben egy színházi előadáshoz dekorációt készített Szophoklész Oedipusz királyához és két drámát is írt. Egyébként 1881. október 25-én született.)

1993. ápr. 8. 0:00 - írta szpray

Megint hosszabb ideig Szabadkán kell majd lennem egyfolytában. Huzamosan. Muszáj lesz megint megpróbálnom hozzászokni ehhez a városhoz, mint a legutóbb, amikor a Hamlet próbái folytak. Kezdetben ez akkor is meglehetősen nehéz volt, nehezen ment, de aztán sikerült alkalmazkodnom: kiállításokra jártam, tárlatokra – ismerkedtem a várossal, s mégis ahhoz a bizonyos megszokáshoz leginkább a képzőművészeti rendezvények, események segítettek hozzá. Meg Déry. Meg a néhai kiruccanások Újvidékre, Zentára, Adára. Még csak a helyi (szabadkai) múzeum helytörténeti kiállítását, avagy állandó tárlatát nem sikerült megnéznem, ami persze – legalábbis, ahogy én látom a dolgok állását – semmiféle kapcsolatban vagy összefüggésben sincs a helytörténeti vitatribünnel kapcsolatos munkámmal.

Holnap Az állhatatos herceg próbája után valószínűleg lesz időm hazautazni Zentára. Meg aztán a Jónás könyvével (Babits Mihály) is érdemes lenne már foglalkoznom egy kicsit, hogy abból is levizsgázhassak már. A tantárgyat mi magyarul egyszerűen csak beszédművészetnek nevezzük az Akadémián, de szerbül – hivatalosan? -- egy eléggé kacifántos és terjedelmes elnevezése van: osnovni elementi glume – stih. Hát ezt lefordítani...! Van a Jónás könyvével kapcsolatban néhány néhány előre még általam (is) jónak tartott ötletem, csak majd ha a kívülállók is beleegyeznek, hozzájárulnak, rábólintanak, hogy megcsináljam, véghezvigyem őket... Itt elsősorban Jónás Gabriella tanárnőre gondolok. Holnap talán még vele is beszélek majd erről. Még a próba előtt...

Szabadka – mint város (és annak légköre) – mindenesetre egyáltalán nem hat rám kreatívan. Sőt!!!

1993. ápr. 7. 0:00 - írta szpray

Ma Misét (Missa in A-minor) játszottunk. Keszég Laci a tegnapi Wozzeckre megint nem tudott hazautazni (Budapestről), így Újvidéken maradhattam. Csak ma délután utaztam fel a háromórai ügyviteli vonattal.

Holnap este ismét Csodatevőt játszunk. Úgy látszik, hogy ez egy futó darab lett mostanában. És szintén holnap akarja kezdeni Urbán Andris Az állhatatos herceg próbáit. Egy tréfa erejéig: A kiállhatatlan herceg...

Egyébként még a legutóbb, szombaton, Adán tele lett a naplóm (a határidőnaplóm, a rokovnikom) a 45 éves a 7 Nap felirattal,s még akkor – ott helyben – muszáj volt megnyitnom, megkezdenem egy újat. Ez most a pancsovai vegyi művek jelét viseli magán... Egy jó kis asszociáció is lehetne akár; mondjuk, középiskolai éveimre... Illetve egy bizonyos középiskolás évemre...

„Nem mindig a vesztes a gyengébb.” (Hamlet - presented by Nagy Feró.) Ezt a mondatot – talán : – furcsamód, de nem a mi Hamletünkből, avagy, ugye, az Urbán Andris Hamletjéből jegyeztem meg, hanem Nagy Feró punk-Hamletjéből (nem is, hogy) ismerem (hanem onnan ragadt meg az emlékezetemben, onnan maradt meg bennem), mint ahogy a „Gertrúd, ne igyál'” is ott egészen más értelmet kap.